A XV. Tar-túrán is csak annyian vettek részt, mint általában a korábbiakon – ha jó idő volt – nagyjából harminc egynéhány ember. Az író közeli ismerősei és néhány rajongója. A helyi értelmiség részéről meglehetősen tömény az érdektelenség Debrecen egyik legkiválóbb kortárs írója iránt. Persze Tar Sándor kemény kritikáit sosem szerették a debreceni városházán, sokan emiatt, egzisztenciájukat féltve nem merik kifejezni szimpátiájukat – nem újdonság ez, leírták már előttem tucatszor.

Ha nem így volna, akár még vonzó szombati program is lehetne egy délelőttől késő délutánig tartó kocsmatúra, ahol a sör vagy a fröccs mellé ingyen kultúra is fogyasztható. Ám a nem épp zegzugos magyar néplélek rejtelmeit sem kell behatóan ismernünk, hogy belássuk, a többségnek még akkor sem lenne mindez opció, ha az író nem lenne a NER tiltólistáján. A Tar Sándor-féle kultúra ugyanis meglehetősen nehezen emészthető, megüli az elmét és összekormolja a lelket. Az a mennyiségű fájdalom, szomorúság, lemondás és kudarc, ami Tar műveiből árad, leginkább szeszben oldva elviselhető. Sokszor még úgy sem.

A Tar-túra helyszíneinek többsége részben megragadt valahol a ‘90-es években. Ekkora időtávból már viszonylag könnyű ezekre kivetíteni a szocializmus és a rendszerváltás körüli évek sötét romantikáját. Ám ahhoz már kevés mindez, hogy Tar Sándor műveinek keretéül szolgáljon. Az író novellái, regényrészletei, újságcikkei felidézését hallgatva az ember idegennek érzi a mai környezetet, ahogy egyre jobban belesüllyed abba a kilátástalan és szürke világba, amit az író megrendítő részletességgel tár elé.

Ha a túra során fejben eljut valaki oda, ahol a cigarettafüst véresre csípi a szemet, a metlaki ragad a tegnapi hányás láthatatlan maradékától, a sör pedig fémesen keserű, még épp csak súrolta a felületét Tar Sándor lelkivilágának. Annál mélyebbre pedig nem is érdemes merülni, mert félő, hogy kiutat csak a halálon keresztül találni abból a gyötrelemből.

Ezt akkor ismerjük fel, mikor a túra minden állomását végigjárva, lélekben hazakísérjük az írót a belvárosból a Kishegyesi úti Balszélső sörözőig, melynek szomszédságában lakott. Itt mind a mai napig törzsvendégek melós vagy épp hajléktalan ivócimborái, akik könnyeikkel küszködve mesélnek barátjuk utolsó napjairól, és holttestének megtalálásáról. Ezen a ponton a résztvevők többsége minden bizonnyal elmereng saját életének hiábavalóságáról hosszabb-rövidebb ideig, míg poharának tartalmától elszédül annyira, hogy elfelejtse, min is gondolkodott.

A túra lényegében ott fejeződik be, a Balszélsőben. A legutolsó állomás, az Ádám presszó ligetszerű kerthelyiségében üldögélés, beszélgetés a korábbi megállókhoz képest már inkább a valóságba visszazökkentő utólagos lelkigyakorlat.

A szerző rendszeres résztvevője és tudósítója a Tar-túráknak.