Mottó: Nincs tisztább a könnyek mosta arcnál. Mennyivel jobb, aki örömében könnyet ejt, mint aki örvend a más könnyén! William Shakespeare

Nagyon kevesen nem tudnak sírni ebben az országban. Biztos, hogy mindegyiknek egészségügyi oka van, ergo a többség igenis tud sírni. Úgy érzem mostanában, nemigen volt társadalmi okunk a nagy nevetésekre, bár voltak azért olyan eredményei az egyes embereknek, amikor boldogok voltunk, hogy magyarok vagyunk. Tehát az egyéni teljesítmények még az igen rossz társadalmi körülmények között is okot adhatnak arra, hogy ne legyünk teljesen depressziósak, és bizalommal tekintsünk a jövőbe, ha hülyék, ha sunyik, ha rendesek a választott vezetőink. Szerintem mindenféle fajta van belőlük.

Gondolom, voltak már úgy, hogy az éjszaka során nem tudtak elaludni, vagy éppen felriadtak álmukból, és számba vették az éjszaka kellős közepén a közvetlen családtagok életvitelét, kivel mi történt, kit kéne dicsérni és kit kéne segíteni. No, ezekből a gondolatokból inkább következnek a sajnálkozó, mint az örömkönnyek.

Igen, az emberi agyat nem csak irányítjuk, hanem üzen is nekünk. Szerintem ezek azok az a felriadások, magunkba nézések éjszaka: üzenetek. Amikor átlátjuk egy hozzánk közelálló ember életét, annak nehézségeit, eltitkolt, de kiderült problémáit, akkor az első reakciónk a sajnálat vagy a düh; a második a fájdalom; a harmadik, hogy mennyire keveset tudunk neki segíteni; a negyedik, hogy szeretjük; az ötödik, hogy sírunk érte egy kicsit, amit talán még szégyellünk is; aztán másnap 9-10 óra felé felhívjuk: jól vagy fiam, jól vagy lányom, hogy aludtál apa, hogy aludtál anya, hogy szolgál az egészséged, mi van veled tesó…? Vagy elmegyünk hozzá és vagy átbeszéljük a problémát (ez a nehezebbik eset), vagy egyszerűen csak felajánljuk a segítségünket és elmondjuk, hogy mi miben is tudunk segíteni. Az általános reakció először az elutasítás, a probléma bagatellizálása, a „megoldom magam” büszkeség, no meg a „mit törődsz te velem?” kérdés. A többi attól függ, hogy mennyire áll közel hozzánk az illető, és mennyire nagy a baj. Előfordul, hogy még össze is veszünk azzal, akit szeretünk, mert az ember már csak ilyen. A büszkeség és a tévedhetetlenség sokak sajátja, miközben nagyon is elvárnák, hogy segítsenek azok, akik megtehetik. A segítő verziója sem olyan egyszerű: nem mindegy, hogy mit gondol ő problémának, és nem mindegy, hogy mit gondol az alany.

Óvatosnak kell lenni. Igazodni kell a segítségnek a baj nagyságához. Előfordul a „segítek akkor is, ha nem akarod”, de persze „a magadnak csináltad, a te problémád, ha nem kell a segítségem, oldd meg egyedül” változat is. Minden. Az egok összecsapása. És nem mindig van megoldás, mert akiken segíteni akarunk, azoknak el is kell tudni fogadni a segítséget, átérezni a jószándékot és a szeretetet.

És most itt álljunk meg! Egyéni „szocproblémákról” legyen elég ennyi! Mindenki érti a körbeírogató Horváth Ferit, de persze sokan mondanák azt, hogy ők nem szenvednek ilyen dolgok miatt, náluk rendben mennek a dolgok. Tegyék. Nem nekik írok.

Szerintem, az emberéletet a leggyorsabban a létbizonytalanság rövidíti meg! Az már bebizonyosodott, hogy némely társadalmi rétegekben vannak komoly tartalékok. Nézzék majd meg a boltokban a közelgő karácsonyi rohamot. Lesznek, akik bármit megvesznek, és lesznek, akik csak a legszükségesebbeket. Legtöbbjük a plafonra meredő szemmel, „kit érdekel más” lelkületben, utálva a többit, peckesen tolja majd a bevásárlókocsiját. Valódi szeretet szinte sehol. A némely szó talán sokak számára jelzi azt is, hogy sok helyen, a szegényeknek vagy a még szegényebbeknek számító emberek között pedig ha volt is tartalék, az végleg elfogyott. Nekik nem szép, hanem küzdelmes az ünnep. Túlélési gyakorlat. Sokszor a szemükben könnyek ülnek. A tehetetlen, létbizonytalanságban szenvedő nyugdíjas vagy a szülői könnyek, melyeket a „nincs” szül. Az ember lelke szétszakad.

De ki a szegény? És ki a gazdag? Mit jelent az, hogy valakinek van munkája? Ki dolgoztat ma még feketén? Ki számít valójában vállalkozónak? Ki az, aki valóban őstermelő? Ki vallja be a teljes havi jövedelmét, kinek muszáj, ki üzérkedik a segélye-munkája mellett, mennyit lop egy politikus, mennyit egy vállalkozó, hogyan lesznek milliárdos bevételűek az 1-2 éves cégek? Kié az a pénz, amit egy a velejéig romlott kormány eloszt? És végül, akik létbizonytalanságban élnek, miért élnek abban? Melyikük nem érdemli meg a segítséget a társadalomtól? Melyiküknek kelljen hamarabb meghalni? Ki mondja ki az ítéletet felettük?

Csak nem az a kormány, amelyik tönkretette őket? Csak nem az a kormány, amelyik törvénybe foglalta, hogy csak akkor segít a polgárának, ha az önmagát eltartani nem képes és már mindenki lemondott róla? Csak nem az a kormány, amelyik adónemet csinált a nyugdíjból, a társadalombiztosításból? Csak nem az a kormány, amelyik nem tudja kiállítani a háziorvosi létszámot? Csak nem az a kormány, amelyik el akarja magának einstandolni a felújított újpesti SZTK-át, például? Csak nem az a kormány, amelyik leépíti a közegészségügyet, hogy aki megteheti, magánorvost fogadjon, aki meg nem teheti meg, az szociális temetést kaphasson? Csak nem az a kormány, amelyik kirúgja a tanárokat, mert küzdeni mernek a jogaikért? Csak nem az a kormány, amelyik egyházakat tesz tönkre a keresztényi szeretet jegyében? Csak nem az a kormány, amelynek összes tagját börtönbe záratnám, ha tehetném? Megmentett és meg nem megmentett devizahitelesek. A kormány azt mentette meg, akit csak akart. Nem mindenkit. Sok százan kerültek utcára, sok-sok száz felett lebeg Damoklész kardja az utóhatások, a durván milliókra felturbózott adósságok miatt, olyan „jól” mentett az állam! Magukat igen, magukat megmentette. Egy olyan kormány, amelyik a 2022-es választás előtt is sokmilliárdnyi közvagyont mentett át a haverokhoz, az a kormány nem jó kormány, amelyik az eszközkezelősöket átadta a csuhásoknak megőrzésre. Egy olyan kormány nem jó kormány, amelyik nem hajlandó teljes átvilágítással a végrehajtók közül kiszűrni a mocskosokat, pedig közülük való is bűnözött velük! És sorolhatnám!

Ránézve erre a túlbonyolított és aljas társadalmi berendezkedésre, figyelve az emberek jellemváltozásait a durva állami nyomás alatt, érezve, hogy 100 ezer forintos mobiltelefonnal a kezükben mennyire lebutított gyűlölködő hülyék, mennyire idegbetegek tudnak lenni az emberek, fel kell tenni magunknak a kérdést: minek nekünk egy ilyen állam. Azért, hogy a jellemtelen, gerinctelen, sunyi és erőszakos emberek ilyen durván uralják a hatalmat sokmillió munkásrabszolgán, nyugdíjason, munkanélkülin és a „kosárból kiesett” sokgyerekes családokon? Ugyan már! Ugyan már! Modern kor, piha.. Inkább elvtelen, hazudozó, gyáva és aljas tolvajok, nomeg az őket kiszolgáló erőszakos szolgalelkű vademberek Mekkája egész Európa, de benne legfőképpen Magyarország, hiszen itt élünk és minden más távolabb van! Az Európai Unió is Janus-arcú ám, és ezzel nem Orbán Viktort a hintapolitikust akarom védeni, akinek jól jött ez az orosz-ukrán háború, egyébként már lehet, hogy megbukott volna…

Ugye milyen jól elszaladtam az egyéni jellegű „szocproblémáktól” messzire? Pedig van összefüggés. Annyit stresszelünk! Mindannyian. Az egész társadalmunk tele van szőve propagandával. A fiatalok úgy védekeznek, hogy őket aztán nem érdekli a politika, a társadalmi tenni akarás, az önkénteskedés meg a sok hülyeség, amit másokért teszünk, önzetlenül. Nekik fontosabb a jólét és a buli, nomeg a márkás ruhák és kiegészítőik (vagy szegénységükből fakadóan a replikák), a különböző státus-szimbólumok, mint a sok érzékenykedés, meg a „sunyi” szegényeken (akiket tolvajjá a tolvaj világ tett) való segítés. Az idősebbek pedig egy olyan társadalmi környezetben nőttek fel, hogy a vezér alakja, a parancsuralmi rendszer egy megszokott dolog. Jobban élnek, mint 40 évvel ezelőtt, mondják. Viktor mindig „ad” valami keveset. Nehéz felfogniuk, hogy az nem Viktor pénze, amit ad, hanem a befizetett adókból és járulékukból oszt vissza – a szegényebbek szempontjából igen rosszul!

Lehet, hogy a maguk szemszögéből az idősebbeknek igazuk van. Ők látták a szüleiket munka nélkül tengődni, halat, vadat fogni az éhség ellen, böngészni a learatott mezőgazdasági területeken, kéregetni, kenyeret sütni a semmiből, szolgálni és szolgálni, mindig csak szolgálni azért, hogy őket (a mostani öregeket) felneveljék. Nem tudnak kikeveredni ebből! A kegyelmes vezér mítosza közöttük lebeg.

A munkaképes emberek az üzérkedés, mint bűncselekmény típus megszűnése után a „szabad” vállalkozók és torz klónjaik is jobban élnek. Még most is. Amíg van munka, addig a becsületes vállalkozó brigádok jobban élnek, mint 20 éve, és talán náluk is jobban, sőt sokkal jobban élnek a torz klónjaik. A kormányközeli rablóbandák, azok, akik másokkal dolgoztatnak és csak a túlárazott hasznot fölözik le. De mi lesz, ha a mesterségesen felfűtött gazdaságban elfogy a munka?
Rövid leszek: egyelőre sokan nézik Orbánt istennek. Pedig nem az. Ez pedig egyszer ki fog derülni. Ám addig még sokan meghalnak.

Hogy mi lesz azokkal, akik a közjegyzők, végrehajtók kvázi áldozatai, mert nem jó a törvény és nem elégséges a tájékoztatás? „Sorban állás” jogcímen egy ismerősömnek hagytak 3000 forintot a nyugdíjából. Közjegyző rendelte el a végrehajtást, fogalma sincs, hogy milyen ügyben. Most kutathatja az ügyét, de a 3000 az háromezer forint marad 2023. január 12-ig. Hogy aztán mi lesz, mennyi marad akkor? Honnan is tudhatná, futhatja a köröket pénz nélkül. Nem azt akarom mondani, hogy az adós ne fizessen, de ami itt Magyarországon folyik behajtás ügyben az maga a megátalkodott aljasság! Nem is írok most a sok ellehetetlenítésről. Tény, hogy a devizaadósok kifogynak lassan, kellenek az új gazdatestek a pénzparazitáknak, legyen ennyi elég. A parlamenti bizottságok pedig dobják messzire ezt a végrehajtós témát, mert nehogy már a gazdasági paraziták rosszul járjanak! Ha odafigyelünk Jámbor András országgyűlési képviselőre, megértik, miről beszélek! Itt hallgathatják meg, és ez a jéghegy csúcsa az aljasságoknak!

Térjünk vissza az „alapügyhöz”. Egy ilyen társadalmi környezetbe, könnyen „elhajlik” az ember, könnyen ebek harmincadjára jut, aki nem figyel. Aztán élete végéig csak fizet.

Hölgyeim és uraim! Nem tehetünk mást, mint segítünk a bajbajutott hozzátartozóknak, és talán egyszer a tehetetlenség, a düh, a fájdalom és a vita könnyei majd örömkönnyekre váltanak, mint akkor, amikor feledésbe merül minden rossz, és együtt van a család, mert szalagavató van, mert születésnap van, mert névnap van, mert esküvő van, mert gyermek születik vagy mert sikereket ért el egy családtag, avagy éppen „csak” annak örülünk, hogy meggyógyult valakink, túlélte a kórházat, akit nagyon szeretünk! Tudom, ez azzal jár, hogy felemeljük a fejünket, és rá se nézünk az idegenekre, mert nem kell még több baj, még több segítségadás, hiszen akkor mi magunk is könnyen ellehetetlenedhetünk. Ez a közöny alapja, ez az elidegenedés alapja, ez a stabilizációs funkcióinak szétesése, ettől lesz egy társadalom beteg.

Reménykedem benne, hogy tényleg lesz egy szebb jövő, ami fel tudja számolni ezeket a rettenetesen szétzilált, túlbonyolított magyar jogrendi anomáliákat, egyszerűbbé válik az élet, és az állam azon lesz, hogy még saját magától is megvédje a polgárát, nemhogy másoktól! Kell egy kis paternalizmus, mert nem lehet elereszteni teljesen a gyarló ember kezét, de meg kell neki adni a stabil, kiszámítható szabadságot, a lakhatás-oktatás-foglalkoztatás triász és a stabil egészségügy mellett az alkotás szabadságát, a tanulás szabadságát és mindazokat a szabadságokat, amelyek a fejlődését szolgálják és nem rántják le a mélybe! Addig marad a család és a barátok segítsége, másokra nem számíthatunk.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!