Ebben a rendszerben nincs jövő. Csak a pillanat létezik.
VÉLEMÉNY-VITA
A közelgő önkormányzati választások margójára
Egy olyan világban élünk, ahol a kurzus bármit megtehet a hatalom jogán. Ahol az atomizált társadalom lelki illetve anyagi nyomorán élősködő és kizsákmányoló hatalom minden magasztos cél nélkül, veszett kutyaként védelmezi a koncot. Ebben szövetségese a korrupció eszközével felduzzasztott „nemzeti” tőkekoncentráció és a szupranacionális működő tőke. Az alku egyszerű és aljas: a rezsim finanszírozásáért cserében a politika megteremti az olcsó összeszerelő üzemek új munkásosztályát. Az erőforrások gyarmatosításáért szabadon gyarmatosíthatják az emberek lelkét. A nemzeti szuverenista máz alatt ott virágzik a neoliberalizmus gazdaságpolitikának százszor megrepedt kaspója, a szociális ellátórendszerek leépítésével, az igazságtalan adórendszerrel, a Thatcher-féle trickle-down gazdasági modell használatával és a munkavállalói jogok leépítésével.
Ebben a rendszerben nincs jövő. Csak a pillanat létezik.
A hatalom fél a strukturális változások gondolatától, mert az veszélyeztetné a nemzeti burzsoázia jövedelmének kitermelését és a társadalom folyamatos háborús pszichózisában tartását. Ez következik abból is, hogy a strukturális változásokról való diskurzushoz kritikai szemléletre van szükség, ami idegen egy olyan hibrid rezsim felfogásától, amely a vezető megfázását sem képes beismerni, de letagadni inkább hajlandó.
Ettől válunk az apokalipszis országává. A 20. században ragadt energiamix és infrastruktúra betonoz be minket egy olyan hellyé, amelyben gyermekeink jövője csak a rossz életminőség, kiszolgáltatottság és az időben való megrekedtség lehet.
Tragikomikus és groteszk, hogy miközben egyre inkább csúszunk a klímaváltozás által okozott élelmiszerválságba, migrációs krízisbe és a posztkapitalizmus elmélyült válságaiba, vezetőink még mindig identitáspolitikai szabadságharcot játszanak a woke és nemzeti kurzusok összecsapásának megrendezésével. Persze mindeközben foggal és körömmel harcolnak az orosz gázfüggőség fennmaradásáért, amely egyrészről az Európából való kisodródásunkat, másrészről a zöld progresszió teljes ellehetetlenülését hozzá magával és konzerválja a működésképtelen gazdasági modellt.
A reindusztrializáció és autoriter kizsákmányolás természetesen magával kéne, hogy hozza a megfelelő ellensúly létrejöttét. Sajnos ez még nem született meg. Az ellenzék jelentős része partner a neoliberális konszenzusban. Nyoma sincs a tőke és az annak kiszolgáltatottjai között lévő feszültség éles kritikájának, ahogy a jövő felélésének elvetése is csak a piac szentségén belül szokott megszületni az ellenzéki térben. Elég csak példának tekintenünk azt, hogy a „legerősebb” oppozíciója Orbán Viktor országlásának a Blair-féle „harmadik utas szociáldemokrácia” (sic!), – már mindenhol megbukott – álideológiájának képviselői. Ennek élén áll a harmadik magyar köztársaság koporsójába az utolsó szöget beverő volt miniszterelnök.
Persze érthető az, hogy nincs is kényelmesebb, mint a Varga Zoltáni értelemben néha leírni a sablont és kiabálni egy párat, hogy ezek lopnak és korruptak. Köszönjük. Tudjuk. Mármint mindenki tudja, pártállástól függetlenül. Ez is persze egy ellenzéki attitűd, biztos elhozza azt az 1-2 képviselői helyet majd az önkormányzati és majdan az országgyűlési választásokon. A politikai gyűlöletcelebség ennyire elég. Lehet csinálni, de nem éri meg.
Az utóbbi 12 év ellenzékiségének alapfeltevése az volt, hogy a több száz év alatt kialakult ideológiák mára elavultak és nem érvényesek. A szomorú igazság az, hogy akik ebbe az irányba viszik el a politikai diskurzust, azok igazából a piac láthatatlan keze által irányított világban hisznek, ahol nincsenek értékek csak a technokrata GDP-t fetisizáló management politika. Kipróbáltuk ezt az utat, és láthattuk annak a katasztrofális hatását. Ennek a manifesztációja az a 4 évente megjelenő kizárólagosan profitmaximalizáló ellenzéki szövetségi politika, ami elveti a politika természetes, az érdekek felett álló szakralitását, az ideális jövőt kergető hitet. Az a politikus, aki azt állítja, hogy egy ellenzéki összefogással hirtelen csoda történik és megszűnik az általános apolitizáltság, az hazudik, még ha jóhiszemű is. Nem minimum programok kellenek és olyan szövetségek, amelyekről senki sem hiszi el, hogy egy választás utáni nem esik szét szinte azonnal, hanem szemléletváltás.
Debrecen az újraiparosítás elszenvedője, városunk a környezetszennyező szupranacionális tőke vidéki bázisává vált, a helyi hatalom kívánsága szerint. A régió kulturális fővárosa helyett a jövőnk egy összeszerelő üzem munkásszállójához hasonlatos inkább, ahol a kiszolgáltatott munkássá tett polgárság felett uralkodhat az aktuális állami helytartó. Röviden tehát a NER mintavárosa. Az ellenzék szerepe ebben a helyzetben nem a jogállamisági deficit és a politika cirkuszában megütött stílus bírálatában kell, hogy megjelenjen, hanem egy alternatív jövőkép felállításában és a polgárság védelmében a tőkével szemben.
A rendszerkritikus ellenzéknek ebben a szituációban nem az Orbán-rendszer mindenáron történő napi szidalmazására, és a hozzájuk hasonlatos autoriter stílus kék színbe való öltöztetésére kell törekednie, amely visszahozza a nemzetünk kollektív neurózisába ágyazott traumákat. Sokkal inkább a tényleges képviseletre lenne szükség, sérelmek helyett, értékek mentén. Tartalmat kell adni a politikának, és nem csak kommunikációs kereteket, identitást kell formálni és azonosulási pontokat teremteni, amiktől az emberek magukénak érezhetik a törekvéseket és bevonódhatnak.
Ez persze nem biztos, hogy azonnali sikereket hoz. Viszont ha elvégezzük a munkát, amit nem tettünk meg az elmúlt 12 évben, akkor biztosan nem kell minden választás előtt ugyanazt a szappanoperát lejátszanunk, ahogy sodródunk az érvénytelenség és a pusztuló jövő szomorú valóságába.
(Rutz Tamás szerkesztőségünknek küldött írása a szerző véleményét tükrözi.)
VÉLEMÉNY-VITA – Várjuk olvasóink gondolatait. Levelüket erre a címre küldjék: szerkesztoseg_KUKAC_debreciner_PONT_hu