A romák elleni gyilkosságsorozatról szóló februári konferencia egyik főszervezője a Debreceni Egyetem Germanisztikai Intézetének vezetője, Iványi Zsuzsanna volt. Nagyon érdekelt már akkor is, mi lehet a kapcsolat, honnan az indíttatás egy ilyen téma felkarolására.

Egy családdal kezdődött minden

2013-ben kerültem először közvetlen kapcsolatba hátrányos helyzetű emberekkel, és ezt el is kezdtem dokumentálni a romadok nevezetű blogomon. Hogy miként csöppentem ebbe bele? Hallottam akkoriban az Igazgyöngy Alapítvány egyik kezdeményezéséről, ami arról szólt, hogy olyan keresztszülőket kerestek a hátrányos helyzetű gyerekeknek, akik tudják segíteni akár anyagilag, akár tárgyi adományokkal őket. Egy ilyen keresztanya keresett meg engem, hogy volna-e kedvem csatlakozni hozzájuk. Egy anyának próbáltak Debrecenben takarítói állást találni, és ebben kért tőlem segítséget. Sokakat megkérdeztem akkor, de sajnos nem találtunk neki állást. Ekkor gondoltam arra, hogy én fogom őt alkalmazni, hiszen nagyon kevés időm volt takarítani. Közben persze kérdezgettem a kollégákat is, hogy még több helyre beajánlhassam, és sikerrel is jártam. Ez akkor megoldotta a család anyagi szükségleteit, arról nem is beszélve, hogy a nő megbecsülve érezte magát azáltal, hogy volt munkája. Ezzel a lehetőséggel ők ki tudtak jönni egy nagyon kilátástalan helyzetből.

Egyébként nagyon jól összebarátkoztunk, és karácsony közeledtével jelezte, hogy a lakóhelyén (egy határmenti kisvárosban) élnek olyan családok, akik még náluk is szegényebbek, és nincs mit az asztalra tenniük. Kérdezte, hogy tudnék-e segíteni. Akkoriban már több karácsonyi gyűjtőakcióról is hallottam, és gondoltam, lemásolok egyet, és megnézem, működik-e Debrecenben is. Ekkor indult a blogom is.

Körülbelül 30 családnak gyűjtöttünk többek között húst, káposztát, szaloncukrot, lisztet, olajat. A családok zömében romák voltak, de nem kizárólag. Nagyon megdöbbentem, mikor összejött a 30 csomag, sőt olyanok is csatlakoztak az akcióhoz, akik utána segítettek a csomagokat nemcsak összeállítani, de még kocsival kiszállítani is. Ez egy hatalmas élmény volt mindenkinek.

Jól csinálom?

Volt egy kicsike rossz érzésem, hogy talán nem jól csináltam ezt a segítést, esetleg nem a megfelelő helyre jutottak el az adományok, ezért megkerestem L. Ritók Nórát, aki az Igazgyöngy Alapítvány szíve-lelke. Így ismertem meg, hogyan kezelik ők az adományokat, hogyan zajlik egy gyűjtés és kiket segítenek, csak az kap-e adományt, aki részt vesz a közösségszervezésben.

Sajnos azonban a BudaCash brókercég botránya miatt a művészeti iskola is működésképtelenné vált. Nagyon szerettem volna nekik segíteni, ezért szerveztem két jótékonysági hangversenyt itt, Debrecenben, melyek bevételét teljes egészében az alapítványnak ajánlottam.
Ami ezek után következett, az egy lavinához hasonlított, hiszen egyik feladat jött a másik után, és soha egy percre nem álltam meg gondolkodni, hogy most ezt akkor kellene vagy sem, és ha igen, akkor mégis hogyan. Az életben egyébként is az volt rám jellemző mindig, hogy ha jött egy feladat, megoldottam.

Esélyegyenlőség az oktatásban

Közben megtaláltam azokat az embereket, akik hasonlóan vélekedtek a hátrányos helyzetűek megsegítéséről, mint én.

Egy idősebb kolléganőm vetette fel egy baráti beszélgetésben, hogy miért nem indítok az egyetemen egy olyan tanegységet, ahol a tanárszakosoknak indítunk egy hiánypótló kurzust, amely felkészíti őket a szegény térségekben élők helyzetére. Megkerestem az egyetem Mentálhigiénés és Esélyegyenlőségi Központjának (DEMEK) vezetőjét, hogy mit szól az ötlethez. Szerencsére biztosított támogatásáról, és a beszélgetések során sok minden került a kalapba, amivel érdemes lenne megismertetni a hallgatókat. Hiszen nemcsak romákkal fognak találkozni a pedagógusi pályán, hanem például mozgássérültekkel, lelkileg labilisabb gyerekkel is.

Ezek a gyerekek nem elsősorban a tanárnak jelentenek problémát, hanem az osztálytársaiknak, mivel sajnos az ilyen gyerekek gyakran céltáblákká, gúnyolódás tárgyává válnak. Persze előbb-utóbb így az osztállyal is problémák lesznek. Berényi András tartott tömbösített órákat ezekről a problémákról egy kis hallgatói csoport számára, én is beültem az előadásaira, rendkívül jók voltak. Meghívtam később L. Ritók Nórát is, aki kiváló előadásokat tartott az Igazgyöngy Alapítvány esélyteremtő modelljéről.

Időközben kiírásra került az egyetemen egy pályázat, amelynek egyik kiemelt területe éppen a hátrányos helyzet és az esélyteremtés volt. Esélyegyenlőség az oktatásban – ezzel a címmel pályáztam sikeresen, így nagyobb apparátussal, szélesebb körben indíthattam el az immár minden tanárszakos hallgató számára elérhető kurzusokat. A témák és előadók listája folyamatosan bővült, ahogy jöttek az ötletek, és ebben a társszakokon oktató egyetemi kollégáim is nagyon sokat segítettek. Az első tanegység a Különbségkezelés pedagógus szemmel címmel indult, majd kiegészült még egy kurzussal Erőszak és kirekesztettség hatása a tanulásra címen. Utóbbit azért láttam hasznosnak, mert ahogy bővültek az ismereteim, úgy gondoltam, hogy fontos beszélnünk a családon belüli erőszakról, a külföldre elrabolt nőkről, a magyarországi kisebbségek helyzetéről, a zsidóságról és a szexuális identitásról is.

Úgy hittem, ha a hallgatók megismerik a társadalmi, szociális nehézségeket, amelyek jellemzik a hátrányos helyzetben élőket, akkor könnyebben tudnak majd tanárként helytállni. Hiszen azok a módszerek, amelyeket itt, az egyetemen elsajátítanak, sajnos nem alkalmazhatóak olyan közegben, ahol például a gyerek úgy indul iskolába, hogy nem is tudja, hol hagyta el a könyvét, vagy nem tudott aludni este, mert öten aludtak egy ágyban, vagy nincs elkészítve neki tízórai, hiszen lehet, már előző este vacsora sem volt, nemhogy reggeli. Itt könnyen megeshet, hogy olyan szülők gyerekeit fogja tanítani, akik nem is értik, mit jelent az, hogy a gyereket felkészítjük az iskolára, leülünk vele tanulni vagy elkészítjük vele a házi feladatot.

Ezek a szabadon választható tárgyak, amiket mi kínáltunk, épp az ilyen helyzetekre készítik fel a tanárszakos hallgatóinkat, bár nem csak tanárszakosok számára elérhetőek. Az előadások nem olyan megoldásokat kínálnak, amelyek minden esetben működni fognak, sokkal inkább az a cél, hogy felhívja a hallgatók figyelmét a problémákra, megismertesse őket egy-egy társadalmi jelenséggel. Tehát szakemberektől kapnak olyan fontos információkat, amelyeket később tudnak hasznosítani. Az előadók (tanár, szociológus, szociális munkás, pszichológus, pszichiáter, etnográfus, filmrendező és tapasztalati szakemberek) persze bemutatnak olyan modelleket, amelyeket ők már sikerrel alkalmaznak, mint például a miskolci Ámbédkar Gimnázium, az Indahouse Alapítvány, az Igazgyöngy Alapítvány.

Romák és magyarok egy táborban

A társadalmi kirekesztettség egyik példája az olaszliszkai eset, ahol a közismert és sajnálatos helyi tragédia miatt az egész települést megbélyegezték. Az ott élő hátrányos helyzetű romáknak még az adományozók sem szívesen segítenek.

Mi az olaszliszkai gyerekek számára egyetemisták bevonásával szervezünk minden évben egy tábort, ami tulajdonképpen a két említett kurzushoz kapcsolódik. A táborban azt tanuljuk, hogyan tudunk együtt élni. Ezek a gyerekek életükben el nem hagyták a falut, azt sem tudják, hogy a Bodrog folyón túl is vannak még települések. Eljönnek Debrecenbe, rácsodálkoznak az egyetem épületére, elmennek egy olyan táborba, ahol nem csak roma gyerekekkel találkoznak, és nem csak életre szóló barátságok, de szerelmek is köttetnek. És milyen jó azt látni, hogy nekik milyen jó!

Ugyanígy érdekes látni, hogy tőlünk az egyetemről olyan fiatalok vesznek részt a táborban, akik vagy soha nem láttak még roma gyereket, vagy úgy élték meg őket, hogy egy kirekesztett népcsoport tagjai – itt pedig együtt főznek, énekelnek, játszanak, beszélgetnek velük.

Az egyetem részéről hatalmas segítség, hogy használhattuk a síkfőkúti üdülőt, ahol van konyha, így nem kellett hozatni az ennivalót vagy befizetni valahova, hanem mi vittük a hozzávalókat és mi főztünk magunkra.

Olaszliszkán egyébként van egy kis közösség, amit egy Fülöp atya kaliberű roma férfi fog össze, akire szinte ragadnak a nehéz sorsú gyerekek. Vannak ott például olyan gyerekek, akik egyszer csak arra ébredtek, hogy a szüleik otthagyták őket, így az idősebb kiskorú neveli, gondozza, eltartja a kisebbet. Ez a férfi viszi őket kirándulni, megtanítja őket gombászni, tulajdonképpen megtanítja őket túlélni a természetben anélkül, hogy bármijük is lenne. Nagyon sokat beszélget a gyerekekkel, mesél, olvas, tanácsokat ad nekik, megvédi őket, ügyeiket intézi, közös rendezvényeket és jótékonysági akciókat szerveznek. A közösség összeül, és megbeszélik, kiket javasolnak erre a táborra, így a saját szempontrendszerük szerint választják ki őket. Ennek pedig nem az az alapja, hogy milyen érdemjegyet hoztak az iskolából, hanem az, hogy mennyire vettek részt a közösség munkájában, mennyire figyeltek oda egymásra.

A konferencia

Időközben közeledett a romák elleni gyilkosságok 10. évfordulója. Részletesen akkor olvastam el mindent és tájékozódtam ezekről a sajnálatos eseményekről, amikor meghívtak egy olyan Facebook-csoportba, amelynek tagjai segítik a gyilkosságsorozat áldozatait, egyrészt a túlélőket, másfelől az áldozatok családjait. Egyrészt olyan módon igyekszünk segíteni, hogy ha van egy hirtelen jött betegség és a gyógyszerek nagyon drágák, akkor azt kifizetjük, vagy egy lejárt számlát rendezünk, iskolakezdési támogatást nyújtunk a gyerekeknek, illetve minden télen a tüzelőt igyekszünk megoldani a családoknak. Így lettem az egyik áldozat mentora, ő árván maradt, az édesanyját megölték ebben a gyilkosságsorozatban. Az anyagi támogatás nem rendszeres, tehát nem ebből élnek meg, viszont többször kihúzta már őket a csávából. Ami viszont igazán sokat jelent nekik, hogy emberszámba veszi őket valaki, ünnepekkor kellemes ünnepeket kíván, rájuk nyitja az ajtót.

Azt tapasztaltam, hogy ezeket a gyilkosságokat nem megfelelően kommunikálták a társadalom számára. Az eredeti pályázatban egyébként is volt szó egy konferencia szervezéséről, és mi lehetett volna ennél megfelelőbb témaválasztás? A támogató csoport tagjai és a kollégáim rengeteget segítettek a szervezésben, többek között abban is, hogy kiket hívjunk meg a konferenciára előadónak. A cél az volt, hogy megemlékezzünk a 10 évvel ezelőtti borzalmakról, ezért természetesen a romáknak ott lett volna a helyük. De az érintetteknek semmi szükségük arra, hogy a kirakatba tegyük őket. A kívülálló társadalom figyelmének felhívása volt leginkább a célja a konferenciának. Ez a többségi társadalomnak szólt volna, hiszen a romák tudják, mi történt, ők ebben élnek. Azt mindenképpen el akartuk kerülni, hogy bármiféle politikának helyet adjunk a konferencián, ezért semmilyen pártot nem hívtunk meg.

Tevékenységemnek ez a fejezete a konferenciáról készülő e-book megjelenésével le is zárul részemről. Talán ettől még azt várom, hogy az áldozatsegítés nem ér véget, sőt többrétű lesz. Ezek a családok ugyanis nem kapták meg azt a lelki segítséget, ami elvárható lett volna. Itt arra gondolok, hogy életvezetési tanácsadással, pszichológiai gondozással lehetett volna őket segíteni, hiszen mondhatni, hogy pszichésen belerokkantak a történtekbe.

Annyira szürke és unalmas lenne az élet, ha az ember ilyen cselekvésekben nem lenne benne. Nagyon örülök annak, hogy én nem mentem el ezek mellett, hogy a segítők közé tartozom. Úgy érzem, megtettem az első lépéseket, és a következők már másokra várnak.