A 2010-es évek elején ismertem meg azt az embert, akit a Magyarországon élő cigány magyarok legelismertebb gondolkodójának tartok. Politikai tárgyú előadásait a Tavaszmező utcában lévő Roma Parlament székhelyén mindig csodálattal hallgattam.

Talán ennek volt köszönhető az a fajta aktivista múltam, aminek eredményeként 2012. október 17-én képes voltam részt venni egy hatalmas roma tüntetésen Miskolcon, amikor is a Jobbik foglyul akarta ejteni az Avason élő cigány közösségeket, politikai célból. Senki mástól nem tanulhattam volna többet az én etnikumomhoz, a cigánysághoz kapcsolódó történésekről, mint ettől az embertől. Zsigó Jenő végzettségét tekintve szociológus, de tulajdonképpen ő egy reneszánsz ember, polihisztora azoknak a dolgoknak, amikbe belekezdett.

2022. augusztus 26-án ünnepeltük a mester hetvenedik születésnapját. Az esemény a CEU egyik auditoriumában volt, ahol igen neves személyiségek elemezték az életútját, cselekedeteit. Néha bírtam figyelni az előadókra, néha pedig nem. Ebből is látszik, hogy nem vagyunk egyformák. Azok a részletek tetszettek jobban, ahol a gondolkodó embert ábrázolták. Lehetne sokat és jól írni arról, hogy miket alkotott Zsigó Jenő a kultúrában, a zenében, a fiatalság köreiben, a roma intézmények létrehozásában, fenntartásában-irányításában, de én inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy mennyire egyet tudtam vele érteni abban, hogy a roma politikai reprezentáció mérföldkő egy nemzetiség életében a társadalmi elfogadottság terén.

A kilencvenes években Zsigó Jenő több ismert roma személyiséggel és fehér értelmiségi baráti köreivel megalkotott egy törvénytervezetet, aminek az lett volna a lényege, hogy a Magyarországon élő cigány magyarok kultúrája autonómiát nyerjen és intézményesüljön is. Az elképzeléseik szerint a kulturális autonómiának lehettek volna politikai aspektusai is, azonban mire megalkotta a Magyar Állam az első nemzetiségi törvényünket, teljesen kifordította azt a gondolatiságot és tartalmat, amit a mi gondolkodóink elképzeltek. Saját politikai kalodájába zárta napjainkig bezárólag is a cigány politikát. Gyalázat, hogy az állam létrehozott egy olyan kiüresített nemzetiségi önkormányzati rendszert, ahol a képviselőket megválasztják, mandátumot kapnak, és mégsem válnak politikussá, sok esetben még a kultúra művelőivé sem, és bizony a „felhozatal” sem ad okot semmi reményre, hogy ez a jövőben változni fog. Számomra csak Molnár István Gábor újpesti nemzetiségi önkormányzati munkájában van az a teljesítmény, amiért az összes többinek is léteznie kéne. Ez igen szubjektív dolog, de így gondolom.

Régebben – többek között – írtam már arról, hogy a budapesti Tavaszmező utcai székházat a hatalom kivette a Roma Parlament kezéből. 2016. október 24-én rendőri segédlettel felszámolta az állam az utolsó autonóm cigány szellemi központot, és a romák utolsóként megmaradó „nemzeti múzeumát”. (Megjegyzem, az újpesti gyűjtemény szellemiségében más, mint a Roma Parlament volt a több mint kétszáz képével. A korhűség kedvéért azt is leírom, hogy az RP felszámolása után a szellemiség jórésze és a befogadása némely programoknak, a roma közéletnek bizony a Rácz Gyöngyi Közösségi házba települt át köszönhetően Gábornak. Horváth Aladár a Burai Károly Galériát vezeti, ami szintén egy szellemi központ. Büszke vagyok rájuk, de túlélés a nevük egy ellenséges állammal szemben.)

Tudom, hogy nem adtam vissza azt a szellemiséget, azt a csodálatos érát, amiben ez a rendezvény lezajlott. Akarattal nem írok egy akadékoskodó hozzászólásról, mert nem tartom fontosnak az embert, aki hozzászólt, és kritikájával ellopott a hangulat pátoszából, de nem ér ő annyit; azonban nagyon szeretném személyessé tenni ezt a kis jegyzetet saját élménnyel, amit ott kaptam meg a mestertől.

Egy kedves bevezető után, Zsigó Jenőnek hetvenedik születésnapja alkalmából a Tumenca-Veletek Egyesület nevében átadtam egy szerény ajándékot, és itt ért a meglepetés, hogy a mester, bár többen vártak rá, percekig beszélt nekem arról, hogy kár volt feladnunk a politikai megbeszéléseket, kár volt hamis ideákat követni, miközben – szerinte – én igen jól láttam a történéseket, és kritikáim is tetszettek neki. Hozzáteszem, mindent, ami egy roma mozgalmárt jellemezhet, én ettől az embertől tanultam. Ez az igaz ember ritkán dicsér bárkit is, és a szavait én dicséretnek vettem.

Nagyon boldog voltam, és eszembe jutott, hogy valaha, miután rájöttem, hogy projektelőkkel ez a roma világ egy szemernyit sem jut előrébb, milyen komolyan küzdöttem társaimmal azért, hogy saját jogon kerüljenek be roma származású emberek az Ország Házába, képviselve a sajátjaikat. A 2018-as MCP választási programnak az egyik fő gerincét Zsigó Jenő huszonöt pontos alapjogi dekrétuma adta. Időtálló mű az a dekrétum, amit még sokszor és sok embernek kell átgondolnia, hogy egyszer ebben az életben egyenrangú politikai szereplői lehessünk ennek a társadalomnak, mely bizonyos, hogy akkor jobbá és élhetőbbé válna.

Talán nem is akarok többet írni. Legyen annyi elég, hogy önök, akik most olvassák ezt a jegyzetet, valószínűleg egyáltalán nincsenek tisztában azzal, hogy ki lehet az a Zsigó Jenő, akiről Horváth Feri ily csodálattal ír. Bizony nagy hiányossága ez önöknek! Ebből is kiderül Choli Daróczi József cigány költő örökérvényű gondolata, mely szerint: „míg én rólad mindent, addig te rólam semmit sem tudsz”.

Végül zárjuk ezt a kis jegyzetet Zsigó Jenő sokoldalúsága jegyében egy kis zenével: Ando Drom-Cseh Tamás 10 év múlva.

Kellemes hétvégét kívánok!