Mottó: Egy találkozás különleges tud lenni. Segíthet megismerni önmagunkat, különleges pillanatokat ajándékozhat, újfajta értelmet adhat az életünknek, egyszerűen segíthet élni. Nem kell várni rá, kutatni sem, amikor eljön az ideje, ott lesz. Ez történt velünk. J. J. Stalter

Mostanában már nehezebb megfelelnem az elvárásoknak. Talán öntörvényűbb vagyok, mint valaha, vagy egyszerűen csak öregszem és nem veszem észre, hogy meddig érdekes az, amit mondok. Kritika ez magam felé. Lehet, hogy ez a jegyzet sem kerül be a világtörténelembe, de számomra fontos, az biztos.

Nem mondom, hogy nem vagyok foglalkoztatva. Imádok a Tumenca-Veletek Egyesület tagjaival terveket szőni és azokat tűzön-vízen át megvalósítani. (És építgetek vissza egy másikat is, amelyet megtépázott a politika.) Ha kell, gyermeknapokat szervezünk, ha kell, egy mosógépet szerzünk valakinek, akinek nagy szüksége van rá. Ha kell, kitartóan földet művelünk, csapatot építünk, példát mutatunk, közösséget szervezünk. Ha kell, adunk a kultúrára, azokra a „másságokra”, amiket sokan misztifikálnak, ha romákról van szó. Most éppen egy cigánykáposzta-fesztivált szervezünk július végére. A kezdőtőkénk kemény kb. 148 ezer forint. Ennyit adott az állam egy 2,1 milliós költségvetésű projektünkre. Nincs azonban lehetetlen. Ha elterveztük, mindenki belead apait-anyait és meglesz. A gondolat teremtő ereje segíteni fog most is. Ha hatszáz gyermeknek sikerült decemberben ajándékot vinni öt településre, akkor pár száz embernek szerezni egy szép napot főzőversennyel, kultúrával kapcsoltan, szintén sikerülni fog! Hajrá, Tumenca!

Azt se tagadhatom le, hogy megszoktam: ha szombat, akkor írok egy jegyzetet. Sokszor adatokkal teli, olykor személyes, sokszor dühös, néha melankolikus, a színvonal sem ugyanaz; de visszatükrözi, hogy éppen milyen állapotban vagyok. Csak a karakterek száma szokott az ellenségem lenni. Pedig nagyon is tisztában vagyok vele, hogy 4-5 ezer karakter bőven elég egy huzatra egy olvasónak. De mi az az 5000, ha már belelendült az ember az írásba! Általában lesz belőle nyolc.
Ezek a dolgok kitöltik a közösségi igényeimet.

Amikor 2019 nyarán Porcsin Zsolt, a Debreciner online újság főszerkesztője felhívott (vagy talán csak írt nekem, már nem is emlékszem pontosan), hogy látja a Facebook-bejegyzéseimet, megvan a személyes ismeretségünk is még Tiszavasváriból, mit szólnék hozzá, ha az induló online újságba írnék jegyzeteket, olyan „horváthferis” gondolatokat… Igent mondtam és persze hozzátettem (olyan „horváthferisen”), hogy odáig azért nem mennék el egy online újságban, mint a Facebookon szoktam, de hogy leírom kendőzetlenül, amit gondolok az bizony bekövetkezhet.

Hát így kerültem én bele egy csapatba, amelyik tőlem 192 kilométerre teszi a dolgát, fókuszál Debrecen városára, igazán igazi újságírók vannak benne, oknyomoznak, ismereteket terjesztenek, civil és politikai tárgyú cikkeik valóságalapúak, keményen ellentétei a kormánypropaganda alapján terjesztett féligazságoknak vagy hazugságoknak. Ezek után ugye nem kell elárulnom, hogy mennyire nem vagyok kormánypárti. Objektív azonban szeretnék maradni, de az érzelmeim, a megérzéseim, egy-egy ügy néha túlfűtött ám nálam, és bizony olyan „horváthferis”, hazabeszélős.
Legyen ez a felvezetésnek. Ez vagyok én, aki nem adhatok mást, csak mi lényegem. Lucifer ugyan nem vagyok, de Horváth Feri az igen.

2022. június 15-öt írtunk. A főszerkesztő úr meghívott a Debreciner online újság harmadik születésnapára. Hívott ő mindig, de a körülmények úgy hozták, hogy csak most tudtam eleget tenni a meghívásnak. A címet ismertem, voltam már a Malterban is nem egyszer, de ez most egészen más volt. Nem szoktam félszeg lenni, de ki ne szeppenne meg egy olyan helyzetben, amikor találkozni fog egy csomó okos emberrel, akiket már hosszú ideje olvas, de személyesen, név szerint, nem valószínű, hogy be tudná őket azonosítani. Vittem is a feleségem, hogy ne legyek egyedül, amíg fel nem fedezek valami olyan szituációt, amiben már otthon érezhetem magam. (Tegyük hozzá, tudtak róla is, és nagyon jól érezte magát). Nem tehetek róla, működnek a beidegződéseim. Volt is abban valami, ahogyan gondolkodtam a kezdésről. Kicsit hamarabb érkeztem, kicsit szoktam a helyet. A főnök még el volt foglalva egy másik ügyben, egyre többen lettünk.

Aztán megtört a jég. Egyszer csak odajött hozzám két nagyon kedves hölgy, bemutatkoztak és már el is múlt belül minden szorongásom. Csodálom őket. Szeretnék úgy írni, ahogy ők. Nagyon sok témánk volt, csak úgy csapongtunk a tárgyak között. Csatlakozott Szabolcs is, aki komoly sportújságíró és jól tud fényképezni is, majd a beszédek után Péter is, Zsolt is erősítette az asztaltársaságunkat egy darabig. És igen, itt jön az önkritikám: szerintem túl sokat beszéltem egy-egy témában. Talán a zavarodottságom volt az oka… Mi lett volna, ha egy kis pálinkát is iszom! ???? Autóvezetés előtt nem szokásom…

Szóval amikor kicsit belaktuk a helyet, jött a kiadó és a főszerkesztő. Soha nem feladó, lelkesítő beszédeik megremegtették a lelkemet. Itthon vagyok. Olyanok között, akik kimondják, amit gondolnak, akiket nem tud megfertőzni a goebbelsi propagandaszerű manipuláció, akik még olyan társadalmi közegben is képesek valamit tenni, alkotni másokért, amilyen most Magyarországon van.

A hangulat egyre jobb lett. Fél füllel bele-belehallgattam angol nyelven történő beszélgetésekbe is, mert ez a társaság elég nemzetközi is volt. (Szerencsére az én angolomat nem kellett hallania senkinek! Jobban jártak.) Az, hogy egy baráti társaságban vagyok, már abból is kiderült, hogy az Együtt Debrecenért Egyesület stratégiai igazgatója grillezte a debrecenit, az egyik újságíró hölgy osztotta a tortát, és mindezt olyan közvetlenül, mint ha a világ legtermészetesebb dolga lenne az egymásnak való segítség nyújtása ezen a jeles napon. Sok szép beszélgetés zajlott le körülöttünk, velünk.

Mindenkinek volt hozzánk egy-két jó szava a stábból. Nem lógtunk ki a sorból, nem éreztük magunkat feszélyezve. Ez pedig arra vezethető vissza, hogy otthon voltunk Debrecenben a Baross utca 16-ban. Legyen annyi elég, hogy délután hatkor érkeztünk tizenegykor távoztunk!
Barátaim! Köszönjük nektek ezt az estét!

Boldog születésnapot, Debreciner!