Tizenhat évig úgy hazudtak, mint a vízfolyás, gátlástalanul, szemrebbenés, szégyenérzet nélkül, bele a képünkbe. A saját pénzünkért néztek minket full hülyének. Nem hagytuk, de akkor is. Megvoltak az eszközeik, hogy az akadékoskodókat elhallgattassák. A módszereik igen változatosak voltak: akadt, akit kirúgtak, megfenyegettek, lehallgattak, volt, akik ellen törvényeket fabrikáltak, igen gyakran az éj leple alatt, volt, aki ellen karaktergyilkosság indult, aztán az illető – lelki alkata szerint – vagy kibírta, vagy öngyilkos lett. Ha valaki kiment az utcára, és hangot adott nemtetszésének, a rend őrei már tették is a dolgukat. Nem volt pénz egy csomó dologra, ami tömegeknek kedvezett volna, de saját luxizásra, rongyrázásra valahogy mindig került pénz. Meg plakátokra, nemzethy inzultációra, propagandára. No, meg persze az ipari méretekben elvesztett sajtóperek utáni kártérítésre, hiszen azt is mi fizettük ki. És úgy gondolták, hogy ez mehet így, míg a világ világ meg még két nap.
Közben, persze, ment az istenhazacsaládozás, ájtatoskodás, hányták a keresztet magukra szakmányban, a szócsövükké tették az egyházakat, azokat pedig, akik valóban azt csinálták, ami a tanítások szerint az egyházak dolga lenne, ellehetetlenítették.

Egészen sokáig ment ez, bár a kritikus hangok egyre erősödtek. 2022-ben már határozottan érezhető volt egyfajta erőteljes elégedetlenség, de nem sikerült elzavarni ezt a tróger bandát. Sok mindenkinél még mindig nem érte el az ingerküszöböt az a sok mocsok, ami elárasztott mindent. Pedig voltak botrányok dögivel. Mígnem egyszer egy szemfüles ügyvéd a reggeli kávéja mellett rábukkant valamire. Nos, az volt az a pont, ahol valami beindult. Akkor felgyorsultak az események, és onnantól már csak idő kérdése volt, mikor omlik össze a hazugságokból felépített kártyavár. Ahol minden fontos – de leginkább tisztátalan – ügylet egy-két emberöltőre titkosítva volt. Aztán megjelent a színen valaki, akivel reális esély mutatkozott, hogy egyszer véget érjen az a rombolás, amit Orbánék kormányzás címen/helyett műveltek.
Eleinte csak bagatellizálták a veszélyt, próbálták minden lehetséges eszközzel hiteltelenné tenni az illetőt, aztán már ordas hazugságokat is kreáltak, amikor látták, hogy sokan érdeklődtek iránta, mentek a rendezvényeire önként és ingyen. Aztán jött a zabszempróba időszaka, amikor már padlógázzal, teli rüszttel kellett tolni a lejáratást, mellette pedig a saját hazug kampányukat, amit egyes papok a szószékről is megtettek. Amikor már érezték, hogy komoly baj lehet, akcióba léptek az iratmegsemmisítők is. Az összeharácsolt vagyonokat valószínűleg már korábban is a legváltozatosabb trükkökkel tüntették el az igazságot firtató szemek elől, külföldre menekítették, amit csak lehetett. A párnaciha már nem bizonyult igazán biztonságos helynek. Aztán annak rendje s módja szerint lezajlottak a választások. Ahol akkorát bukott a Fidesz, mint ide Kiskunlacháza. Külön bája a történetnek, hogy mindezt a saját maguk számára fazonra igazított választási törvénnyel.

Hát, ahogy látjuk, a vereség teljes feldolgozása még nem történt meg, a gyász fázisai még nem merültek ki, vannak, akik a tagadás fázisában ragadtak. Valószínűleg még mindig nem értik, miért buktak ekkorát, vagy legalábbis nem akarják megérteni. Hiszen a hazugságokat ugyanúgy tolják, sőt. Mert közben a választási ígéretben foglalt elszámoltatás megkezdődött. Rengeteg ember legnagyobb megelégedésére. Nem, nem vért akarunk látni, csak következményeket. Az én olvasatomban ugyanis az számít felnőttnek, aki vállalja a felelősséget azért, amit tett. Nos, a felelősségvállalás sose volt a bukott rendszer erőssége. Mindig mindenért más volt a hibás, miközben ők a ma született báránynál is ártatlanabbak voltak. Makulátlanok, ahogy Orbán mondja. És nem röhögi el magát közben. Csakhogy a tények makacs dolgok. Lehet itt próbálkozni mindennel, de az igazság előbb vagy utóbb mindig kiderül. Mármint, ha hagyják, hogy kiderüljön. Mert, ugye, korábban erre is találtak megoldást. Leállítottak vizsgálatokat, nyomozást, eljárásokat, kihúztak neveket, ha az kompromittáló volt. Most viszont már nincs megkötve a keze a bíróságnak, ügyészségnek, nyomozati szerveknek, és ettől beindult az ajvékolás. Persze, tudjuk, mindig az kiabál, akinek a háza ég. Különös, hogy akik nem követtek el semmi disznóságot, azokat ezek az intézkedések nem töltik el rettegéssel, hiszen nincs mitől tartaniuk. Akik viszont leghangosabban tiltakoznak ezen intézkedések ellen, tulajdonképpen egy beismerő vallomást tesznek.
Akiket már lekapcsoltak, mind ártatlannak vallják magukat. A fogdában leginkább a frizurája miatt aggódó Hankó nem érti, mi azzal a baj, hogy a Fidesznek bőszen kampányoló „művészeknek” számolatlanul osztotta a milliókat. A búcsúzkodó performanszba a komplett családot belevonta. Viszont imádott vezére mondása – senkit nem hagyunk az út szélén -megdőlt. Igaz, őt az út közepén hagyták. És azóta sem jelentkezett senki, hogy helyette a felelősséget magára vállalja. Jó, jó, fogolykiváltó misét celebrált érte az az Osztie atya, akit Jézus, ha hirtelen itt teremne, úgy vágna képen egy péklapáttal, hogy a templom fala adná a másikat.

Matolcsyn sem a bűntudat látszik, inkább csak az, hogy a pökhendi arroganciáját némileg megtörte, hogy nem a rendezett kis családi életét élheti. Kiskorú gyereke mellett. Istenem, micsoda szörnyűség! Fiacskája, Ádámholvagy, reményeink szerint hamarosan csatlakozik hozzá. A Fidesz kampánya már idétlen idők óta a migránsozásra épül (többek közt), de a híveiket a legkevésbé sem zavarta az a tény, hogy közben embercsempészeket engedtek szabadon, nem is keveset. Belefért nekik. Most pedig a volt vezér saját vére került vezetőszáron a megfelelő helyre. Pedig ő is csak azt tette busás haszonért, ami ellen szájaskodtak közpénzmilliárdokért. Meglátogatni, persze, nem fogja, mert még élcelődnének rajta. Nyilván azt nem fogja mondani, hogy nem mer bemenni, mert fél, hogy kifelé már nem nyílik az ajtó. Sebaj, reményeink szerint majd bekerül saját jogon.

És akkor ott van még a szabolcsi kiskirály, Seszták esete is. Ő még egy hónapja is gond nélkül belemondta a riporter arcába, hogy semmiben nem vétkes. Valamiért mégis letartóztatásban van. Ja, hogy 12 milliárdocska kenőpénz. Édes istenem, hát, az is valami? Orbán és a párttársak egy emberként imádkoztak a szabadulásáért, kvázi letették a nagyesküt, hogy ártatlan. Erre mit ad isten, akarom mondani, hogy, hogy nem, elvtársak, hát nem előkerült 6,5 milliárd innen-onnan? Mintha a föld nyelte volna el azt a pénzt, mondanánk viccesen. Ebben viszont az a vicc, hogy nem vicc, hiszen tényleg csak ásó-kapa választotta el a pénzétől. Lehet, hogy a pénzben több jóérzés volt, és a föld alá süllyedt szégyenében? Vagy talán ez a drága jó ember így akarta megoldani, hogy minél több embernek jusson a zséből? Elültette, hogy szaporodjanak és sokasodjanak, hogy majd egy részét – jó keresztényként – szétoszthassa a szegények között. Arról persze nem ő tehet, hogy aszályos nyár volt, és nem termett annyit. A nyomozókat segíthette jó szimatú blöki is, de akár csicsereghetett is valaki, aki szeretné csökkenteni a rá váró büntetési tételt. Mindegy is. És, amikor azt az irdatlan mennyiségű pénzt kiterítve meglátták a párttársak, ugyanazzal a lendülettel, amivel védték, határolódtak el tőle, követelték a lemondását. Eddig tartott a cimboraság, a betyárbecsület?
Az aranykonvoj-ügy is mielőbbi intézkedést kíván, és erősen sürgetik Orbán kihallgatását. Annyira szeret nyilatkozgatni, mesélni, ott majd alkalma nyílik részletesen elmondani, mit miért tett. Már alig várjuk.
És akkor ott van még millió meg egy, kisebb-nagyobb kaliberű fehérgalléros bűnöző, akiket szépen sorban el kell számoltatni. Hogy tehetetlen kínjukban önkényt kiáltanak? Who cares? Míg szaladt a szekér, a felfuvalkodott, pökhendi arrogancia mellett őket érdekelte, mi lesz azokkal, akiknek épp miattuk nem jut elég? Dehogyis.

Ha a nagy divatkeresztényeknek a tízparancsolatban nem tűnt fel a Ne lopj!, ha magasról tettek a mértékletességre, akkor most díleljenek vele, hogy hol kerék, hol talp, egyszer fent, egyszer lent, ebül szerzett jószág ebül is vész el.
(Ez a jegyzet – mint ahogy az itt megjelenő összes publicisztikai írás – a szerző véleményét tükrözi.)
Kosztonyák Katalin írásai itt olvashatók: A SZÓLÁS JOGÁN.












