Mottó: Ne azért menj szembe a tömeggel, mert meg akarsz halni, hanem azért, hogy felnyisd a szemüket, még ha nem is tetszik nekik!

Át tudom érezni azt, ami 103 évvel ezelőtt történt. Érzem azt a rettentő bánatot amiatt, hogy egy békediktátum darabokra szaggatta egy nép territóriumát. Hallani vélem a harangzúgást minden felől. Szomorúsággal tölt el. Higgyék el, ez így van! Ember vagyok én is. Rettenetes érzés lehet családok, rokonok, nemzetségek más országokhoz való tartozásának elszenvedése, az, hogy ma minden további nélkül, holnap már csak útlevéllel vagy még azzal sem mehet oda hozzád a testvéred, rokonod, barátod.

Persze, ha megkérdezném az összetartozást ünneplőket, hogy mi volt az oka a trianoni békediktátumnak, minek is volt az okozata maga a békediktátum, sokan nem tudnának választ adni. Mint ahogy igen sokan az Osztrák-Magyar Monarchia mint államszövetség nemzetállamokra való felbomlásának okait sem ismerik..

Egyszerűbb ez így sokak számára: darabokra tépték a magyar hazát! Ami legalább annyira volt osztrák, cseh, szlovák, ukrán, román, szerb, albán, horvát például, mint magyar.. Erről hajlamosak a magyarok elfelejtjezni. Ők szinte soha nem adtak kisebbségi, nyelhasználati autonómiát senki másnak annak előtte, miközben síratták a sajátjukat egy tényleg durva helyzetben, amikor is az I. világháború vesztesei között zárták a fegyveres konfliktusokat, legyőzetve.

Lássuk be, amit ma művelnek a fideszes és KDNP-és politikusok más – régebben magyar területen élőknek számító kisebbségekkel teli – országokban magyar kisebbségvédelem, magyarságvédelem címszó alatt, az nem egy emberbaráti közeledés, hanem inkább irredenta törekvéseken alapuló felesleges csípkelődés, provokáció, gonoszkodás, amit persze rosszallanak a más országok vezetői. Felesleges. Csak azt fejezik ki vele, hogy ha módjukban állna, tűzzel-vassal fordulnának 103 év után is szembe a szomszédos országokkal.

Ezenközben egy kis jelen: a magyarság segítése címszó alatt korrupciógyanús ügyletekről, országgyűlési képviselőkhöz kapcsolható, köthető birtokokról, pénzkihelyezésekről hallani gyanús híreket. Vajon például Kövér Lászlónak vannak birtokai Romániában, vagy nincsenek? Juhi miben mondott igazat erről, és miben nem? És a többieknek? Esetleg más szomszédos országokban? És ha igen, akkor miért és miből? Milyen céghálók jutottak el oda magyarságsegítés jogcímen, és milyen gyanús ügyleteik vannak-voltak a magyarok által lakott – külföldinek számító – területeken?

A II. világháborút sem zártuk a győztesek oldalán. Nem vagyunk egy szerencsés nép, nem szoktak a vezetőink a győztes oldalra kerülni szinte soha. Mongol, német, török, orosz taposta a földünket, néha ellenségként, néha barátként.. Őrizzük ezt a neveinkben vagy az arcvonásainkon. (A dédnagyanyám kizárólag magyarnak mondta magát.)
Európa keverőtégelyében közel nyolcszáz évnyi váltakozó szenvedés (amit 1241-42-től számolok) és öröm után fogadjuk el, ami van: sok magyar él Magyarországon és a környező országokban.
Identitásunkat tekintve mindenképpen magyarok, ha azok akarnak lenni!

1920. június 4-e a tekintetben mindenképpen gyásznap, hogy a határokat átrajzolták, ami bizonyára asszimilációs törekvésekkel is jár az így területhez jutott országok vezetői részéről. Ezt tették a magyarok is évszázadokon át..

Talán egy felgyorsuló világban nem is az irredentizmus vagy az asszimilációs törekvések a megbékélés legjobb eszközei, hanem az együttgondolkodás és a testvérnépi jelleg, hiszen ott is jelen vagyunk, ahol más az ország nyelve, és ők is jelen vannak nálunk, ahol magyar az ország nyelve.

Eszembe jut 2008, Sólyom László, a Goj motorosok és a petíció, amit nagyrészt én írtam.
Három gondolat:
a.) cigány-magyar megbékélés, mint társadalmi szükségszerűség,
b.) félprezidenciális kormányzati forma követelése a túlhatalom elhatalmasodása ellen,
c.) iskolaszékek, iskolai rendszabályok az iskolai élet konszolidálására.

Senkit nem érdekelt. Senkinek nem volt még akkor érdeke.

Magyarul álmodom. Magyar az anyanyelvem. A származásom, az identitásom inkább cigány, mint magyar, de bizonyíthatóan más vér is folyik bennem, igaz, nem anyai ágon. Vajon magyarként a gyász megszépítését, a magyar összetartozás napját én ünnepelhetem magyarként, vagy sem?
Vajon, akinek nincsenek ilyen gondjai, az teljesen magyar, vagy csak annak érzi, vallja magát?
És nem mindegy is?
Összetartozástudatom nekem is van. Őseim ugyanúgy megszenvedték a századokat, nagyapám ugyanúgy harcolt a II. világháborúban magyarként, mint bárki más, és jött haza egy kézzel, sebesülten a frontról nevelni a gyermekeit tovább, mint bárki más magyar.

Büszke akarok rád lenni, én szép hazám, Magyarország!

Ha már több száz éve itt élnek a felmenőim, ha magyarul álmodom, ha csak magyarul beszélek igazán jól, ha a nagyapám a magyarokért vesztette el háborúban a bal kezét, ha én magam 25 évet szolgáltam le Magyarország belső rendjének fenntartása érdekében, szerintetek lehetek magyar?

Örülhetek a magyar összetartozás napjának?

(Ez a jegyzet – mint ahogy az itt megjelenő összes publicisztikai írás – a szerző véleményét tükrözi.)