Azért merek bátran írni róla, mert tudom, sose akarnék interjút készíteni vele. Így tehát nem fenyeget az a veszély, hogy a stábja kinyomozza, hogy nem a legnagyobb tisztelettel írtam róla eddig (ahhoz tudnom kéne őt tisztelni), ezért nem lehetek a kiváltságosok között, akikkel hajlandó szóba állni. A főszerkesztőnek se jutna eszébe, hogy engem küldjön erre a feladatra. A Válasz Online-nal ugyanis az történt, hogy meghiúsult egy interjú, mert a lap nem volt hajlandó engedni a Köztársasági Elnöki Hivatal emberének, aki még az újságírókat is meg akarta válogatni, akik a druszám közelébe mehetnek. Nagyon helyes. Tartsák meg maguknak a lehetőséget. Ezzel a neminterjúval sokkal többet elmondtak, mint egy valódival.

Bizonyára sokan emlékeznek még rá, hogy Novák Katalin mennyire lelkes pártember volt. Mondjuk, most is az. A köztársasági elnöknek viszont pártok fölött kéne állnia, az egész országot – hazaáruló, nemzethyetlen lipsibolsi ellenzékestül, kormánykritikus lakosságostul – kéne képviselnie, szolgálnia. Ez az utóbbi néhány figuránál nem nagyon jött össze. Maradtak, akik előtte is voltak, virtigli pártemberek. Bólogató aláíróemberek, a nemzet golyóstollai. Nem is maradt el a jutalom.

Novák Katalin erre a szerepre volt predesztinálva. Nem, nem a klasszikus értelemben vett köztársasági elnökire. Arra, amit most csinál. Családügyi főanyuként nem győzte osztani az észt a gyerekteleneknek, az elváltaknak (ő még a válásokat is visszacsinálná, mondta). Most azért őszintén kíváncsi lennék, mit mondott például a hazugságügyinek, amikor kiderült, hogy el fognak válni. Vagy a kettős mérce működik rendesen? Mesélt női princípiumról meg egyéb okosságok is elhagyták a száját. Aztán kiderült, hogy azokból ő nem nagyon kért, hiszen az embere mellett külföldön már nagyon unta, hogy csak a családdal foglalkozzon. Nem is értem, miért nem akart kiteljesedni benne.

Azt azért nem mondhatjuk, hogy nem volt gondoskodó. A kis kedvence, Rácz Zsófika miatt még törvényt is módosíttatott. Valószínűleg „meddig a szem ellát” nem volt jobb, alkalmasabb személy fiatalügyi helyettes államtitkárnak, ezért az egyetlen jelölthöz kellett szabni a felvételi követelményeket. Igaz, így még jobban bővült a kör, hogy már diplomát sem kellett bemutatni. Nincs ezzel semmi gond, a leányka a középfokú végzettségére kapott is egy takaros kis fizetést. Aztán, amennyi esze van, azt is kikotyogta, hogy „nem kell komoly szakmai végzettség a munkájához”. Jómagam már nem vagyok érintett, ezért megkérdeztem a környezetemben fiatalokat, mi a véleményük róla. Azt se tudták, ki ő. Pedig elvileg annak idején a fiatalügyet bízták rá. Csak úgy játsszunk el a gondolattal: az a tevékenység, amiben nem alkotott maradandót, ami nem igényelt különösebb szaktudást, egy 22 éves lánykának sokkal többet hozott a konyhára, mint a nála már a diplomájuk megszerzésekor eleve idősebb fiatal orvosoké. Megkockáztatom, a fiatal szakorvosoknál is többet keresett. De gondoljunk csak bele, mi az élet-halál urának lenni az ő „felelősségteljes” munkájához képest! Semmi. Végül is egy orvos jó vagy rossz döntésén „csak” emberélet múlhat. Az ellenzéki sajtó képviselőjének beszólogatott, egy másik riporternek nem volt hajlandó válaszolni. Védőangyala meg is magyarázta helyette: „Amikor kellett, Rácz Zsófia mindig rendelkezésére állt annak, akivel értelmesen lehetett beszélni, színjátékban azonban nem vállal statisztaszerepet.” Aham, szóval ezek a közszereplők majd kiválogatják, hogy kivel hajlandók szóba állni? És akkor tulajdonképpen már vissza is térünk a druszámhoz, akinek a közelébe nem engednek akárkit. Hát, jó.

Novák Katalin azon túl, hogy nem kért a más nők torkán lenyomni szándékolt női princípium kiteljesítéséből (pedig a hanyatló Németországban egyetlen fizetésből is pazarul megéltek), ezt mondta: „Én hálás vagyok a sorsnak, hogy nem a kényszer üldöz el itthonról, hogy nem kórházi ápolónőként vagy pedagógusként élünk röhejes jövedelemből.”

Családügyi lótuszfaktuszként akkora szerepe volt, hogy a kormány dicséretén kívül többre nem futotta. Talán csak azért nem rémlik, mert nem vagyok érintett benne, hogy felemelte volna a hangját a szociális lakásépítés mellett. Nem rémlik, hogy nyüstölte volna a kormányt, hogy emelje fel a családi pótlék összegét. Sem az, hogy szorgalmazta volna, hogy az alapvető élelmiszerek áfáját vigyék le 0, azaz nulla százalékra. Arra sem próbálta rávenni a kormányt, hogy állítsa vissza a 13. havi nyugdíjat. Pedig olyan, de olyan jóságosnak tartja magát.

Viselt viszont mindenféle – párthovatartozását egyértelműsítő – fülönfüggőket. Ha ezek után nem hisszük el róla, hogy ő pártokon felül áll, az egész országot képviseli, híven őrködik a tisztességes, korrekt, törvényes működésen, nem adja a nevét bármihez, akkor mi vagyunk az aljas leköpnivaló ballibernyákok. A nemzetrontók.

Amikor kinevezték köztársasági elnöknek, tartott egy takaros kis beiktatási beszédet. Az alkalomhoz illően felvette a gyűrött vászonhacukát, kiállt a tömeg elé, és dacolva az elemekkel (a szél igencsak tépázta a papírokat, amikre azt a pár keresetlen szót felírta) sorolta a nagyobbnál nagyobb sületlenségeket. Ami bizonyára nem csak nekem maradt emlékezetes, az a sámli volt. Hogy majd ő odaül az elesettek, az ellehetetlenítettek, a szegények mellé egy sámlin. „Fül, szív és száj akarok lenni azok számára, akiket most kevésbé hallunk, látunk, és értünk, hogy érezzük, összetartozunk.”

Miért is? Azoknak az embereknek egy jó része nem igényelné, hogy egy simlis sámlis odaüljön mellé és sajnálkozzon rajta. Igazságosan kellene elosztani az anyagi javakat, és akkor nem lenne annyi szegény, kiszolgáltatott ember. Ja, az nem jó, mert akkor nem lehetne őket hülyére venni, hamis ígéretekkel jóllakatni, a kiszolgáltatottságukkal visszaélni.

Beszélt, persze a háborúról is, 10 pontba szedte a vele kapcsolatos téziseit.

Aztán világjárásba fogott. Mondjuk, a mesés Itáliában már nem nagyon kellett bemutatkoznia, hiszen elég gyakran megfordult ott családügyisként is. Hogy miért, azt ne kérdezzék. Talán, mert közpénzen tehette.

Amióta a hivatalában van, nem emlékszem, hogy bármire s nemet mondott volna, amit aláírásra megkapott. Nem voltak aggályai, mindent rendben talált. Nem vetette fel köztársasági elnökként, hogy fel kéne már hagyni a rendeleti kormányzással, be lehetne már fejezni ezt az uralkodósdit. Nem szólalt fel a hazug retorika ellen, nem figyelmeztette imádott vezérét, hogy nem kéne hülyét csinálni a népéből, és elverni egy rakás pénzt egy olyan nemzethy inzultációra, aminek semmi értelme. Mondjuk, egyiknek se volt, de ez az utolsó feltette a koronát az egészre. Hiszen, akik nemmel voksoltak, azok a saját vezérükre mondtak nemet, ő ugyanis egytől-egyig megszavazta az összes szankciót. Ha ez nem lett volna elég, a kificamított eredmény kiplakátolására is öntötték a pénzt. A közpénzt. És ez a sámlis empátiabajnok nem érezte úgy, hogy megálljt kéne parancsolnia ennek az aljas ámokfutásnak, mert annak a rengeteg pénznek millió más helye lett volna. Ugyan miért is érezte volna? Tudta ő már jó előre, hogy ő is akar majd szívességet. Meg is kapta. Beiskolázta közgazdász végzettségű férjét egy öthetes gyorstalpalóra, aminél még a kötelező sorkatonai szolgálat idején is többet kellett lehúznia egy kopasznak, hogy egyáltalán meglátogathassák vagy kimenőre mehessen. És még akkor is maradt rendfokozat nélkül. De ne ragadjunk le a magyar bakáknál. Tőlünk hanyatló nyugatabbra él egy királyi család, ahol egész komoly katonai kiképzésben vesznek részt az uralkodópalánták. Sőt, még küldetésbe vagy akár bevetésre is mennek. Évek múltán Vilmos eljutott a hadnagyi rangig, Harry, aki komolyabb szerepet vállalt, egészen a századosi rangig vitte. És slussz. Nos, a sámlis embere az öthetes bohóckodás után alezredessé avanzsált. És vigyorgott hozzá, mert szentül hitte, hogy neki ez jár. Sose voltam férfi, de azt hiszem, ha az lennék, ilyenbe sose mennék bele. Mert ez konkrétan Veres nyíltszíni kiherélése volt. És ő ennek örült. Mihez kellett vajon neki az alezredesi rendfokozat? A banki munkájához? Vagy innen már könnyebb lesz tábornokká kinevezni? Mondjuk, még egy öthetes intenzív képzés után. És Novák nem érzi úgy, hogy ez nevetséges, szánalmas és gyalázatos dolog??? Gondolom, apjuk lesz majd az első, akit szükség esetén bevetnek.

Mielőtt beköltözött a rezidenciájára, azt potom 278 millióból fullosra alakították ki. Volt abban felújítás, bontás, építés meg persze mozi-, smink- és zeneszoba is helyet kapott. A mozizás pedig nem élmény behűtött bor nélkül. De majd ő a sámlijával odaül ahhoz a csóróhoz, akinek kajára sincs pénze. Hagyjuk már!

Korábban tiszteletet követelt a nőknek. Ugyan minek, ha ő maga sem tiszteli nőtársait? A már korábban említett megjegyzései is ugyanebbe az irányba mutatnak. Nőnapon az anyákat méltatja. Csakhogy arra van külön napunk. A nő nem azért érték, mert szaporodik. Azért érték, mert ember. Ahogy a férfi is azért érték, mert ember. Nem attól lesz értékes egy férfi, hogy hány utódot nemz. Amúgy is azt nyilatkozta ez az empata, hogy egyedülálló nőknek nem lenne szabad szülniük. Akkor az egyedülálló nő dögöljön meg, mert már nőnek se számít? Az én drága jó apukám minden nőnapon virággal köszöntött minket. Amikor megszületett a lányom, és már tudta, mi zajlik körülötte, papa neki is ugyanúgy hozta a virágot. Mert a lánygyerek is nő. Szó nem volt még akkor anyaságról. Május első vasárnapján kell az anyákat köszönteni.

A legújabb akciója pedig a nagyasszonynak, hogy átruccant Nagykárolyba Kölcsey-szobrot avatni. Majdnem olyan elegáns volt, mint Puskás debreceni alpolgármester az egyik díjátadón a kis piros viseltes pulcsiban. Az eseményt kezdettől fogva zavarták zajkeltéssel, közbekiabálással. Amikor ő lépett a színre, ez kicsit felerősödött. De bátran kiállt, és belefogott nagyívű süketelésébe. Épp megemlítette a szoboravatást, és már rá is tért a szokásos paranoia rulez narratívára. A szélrózsa minden irányából minket üldöznek, bántanak, mi meg csak állunk a huzatban és kétségbeesetten, nem lankadó éberséggel védekezünk. Megvolt az elmaradhatatlan migráncsozás, libsizés is. A magyarokra jellemző gyors észjárás??? Hogyne, persze, azért lehet még mindig annyi embert palira venni. A megingathatatlanság. Abban én is hiszek. Csak én nem csináltam végig az Urunk színeváltozását többször oda-vissza. A másik iránti tisztelet. Na, itt már felröhögtem. Szükség van a tűrésre. Milyen szépen adagolja, mi vár ránk. Tűrtünk már épp eleget. Farkasok között? Hűha. Szerintem inkább ti vagytok a hiénák és keselyűk. Mi magyarok egymásra mindig számíthatunk. Még szerencse, hogy a szabad ég alatt mondta ezt, mert leszakadt volna a plafon. Persze, lehet, hogy az ő értelmezésében igaz, és mi már megint valami álmagyar címkével nem is vagyunk a nemzet része. Voltak még pusztító ideológiák, menekültáradat ismét. Meg egy kis háború. Aztán előkapta Kölcsey Mohács című művét, és teljes magabiztossággal magyarázta, mire gondolt a költő, amikor azt írta.

Szóval, ha valaki nem tud elvonatkoztatni az aktuálpolitikától a 200 éve íródott Himnusz és annak költője kapcsán (az egésznek az apropója amúgy is a költő szobrának avatása volt), akkor ott baj van. Ha egy köztársasági elnök még nyilvános beszédekben is ennyire egyértelművé teszi, hova húz (mert még hat a fülönfüggő), az még nagyobb baj. És ha valakitől a 4 milliós apanázs mellett csak egy ilyen giccses nyáladzásra futja, az is tele bakival, pedig papírról olvasta, az meg irtózatos szégyen. Közjogi méltatlanság.

(Ez a jegyzet – mint ahogy az itt megjelenő összes publicisztikai írás – a szerző véleményét tükrözi.)

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!