Mottó: Ha esős évszakban összezsúfolsz mit tudom én, hány tízezer embert egy ilyen kicsi helyen, és közben lenyúlod a fenntartásra szánt pénzt, akkor néhány hónapon belül a legszebb álomsziget is mocsárrá változik. Az emberek meg sárcsimbókokká, akik nyakig ülnek a mocsokban, és ölik egymást azért, hogy tető legyen a fejük fölött. Doron Rabinovici

Minden olyan kicsiben, mint nagyban is. Ha a mottó igaz, akkor igaz lehet egy országra is akár. Általában a nagy világválságok közelében jövünk rá arra, hogy mennyire labilis is az a fajta társadalmi egyensúly, amikor kevesebb az elégedetlen, mint az elégedett, ha egyáltalán van ilyen társadalom. Általában minden kormány arra törekszik, hogy az átlagkörülmények között élők azt higgyék, hogy adott időben és helyen közel járnak ahhoz, amit ők az átlagemberek el tudnak érni ebben a világban.

Hogy is működik a tömeg?
„A tömeg nagy emberének receptje könnyen megadható. Minden esetben adjunk a tömegnek valami kellemeset, vagy ültessük el benne a gondolatot, hogy az a valami nagyon kellemes volna, majd adjuk oda neki. De semmi esetre se azonnal adjuk oda, hanem harcoljuk ki nagy erőfeszítés árán, vagy teremtsük meg a nagy erőfeszítés látszatát. A tömegnek föltétlenül éreznie kell, hogy hatalmas, lebírhatatlan akarat munkál. Legalábbis erre a látszatra szükség van. Mindenki csodálja az erős akaratot, mert senkiben sincs.” Friedrich Nietzsche

Tanuljunk még másoktól (már csak egy idézet):
„A propaganda abban különbözik a reklámozástól, hogy a reklám maximum arra képes, hogy rávegyen valakit először kipróbálni egy terméket – ha a termék minősége nem elégíti ki a szükségleteidet vagy az elvárásaidat, akkor egyszerűen nem fogod újra megvenni azt. A propaganda azonban egészen más. A reklámozás a választásra és az önérdekre apellál; a propaganda arra használja a retorikát, hogy erkölcsileg igazolja a választás és az önérdek hiányát. A reklámozás csak egy egyszeri keresletet tud stimulálni; a propaganda permanensen elnyomja a racionalitást. A reklámozás általában a következményekből kiinduló érvelést alkalmazza (jobban fogsz járni); a propaganda mindig erkölcsi érvelést alkalmaz (gonosz vagy, ha kételkedsz).” Stefan Molyneux

Ebben az idézetben az utolsó mondatot tartom a legfontosabbnak, mely szerint a reklámozás általában a következményekből kiinduló érvelést alkalmazza (jobban fogsz járni); a propaganda mindig erkölcsi érvelést alkalmaz (gonosz vagy, ha kételkedsz).

Én nem tudom, hát kíváncsi vagyok rá. Mit jelent most jobban élni, mint máskor? Most jobban élünk, mint a szocializmus idején, amikor a 70-80-as években a „legvidámabb barakknak” becéztek minket? Biztos? Értem én, hogy az életszínvonalat mindig másokhoz viszonyítva mérjük, és a sok szenvedő szovjet típusú vagy ahhoz hasonló társadalomban az látszott, hogy „mimagyarok” jobban és szabadabban élünk, mint a többiek. Tőlünk lehetett a legkönnyebben külföldre kiutazni, és itt lehetett leghamarabb elérni a nyugati termékeket és kultúrát. De mégis csak „barakk” voltunk abban az értelemben, hogy pártállami diktatúra volt, amely jelentős mértékben korlátozta az emberek demokratikus jogait és személyes szabadságát. (Minden viszonylagos: ez a demokratikus szabadság is.)

…és bizony, akkor is volt „kerítés”, aminek a szépneve műszaki határzár volt akkor is. Akkor a kapitalista Nyugattól választott el minket, most meg a migránsoktól, ha nem fehérek az illetők, vagy 2500 kilométerről jönnek a jobb élet reményében, hozzánk. A Nyugat most azért „haragszik”, mert ők akarnak mindenféle migráns fiatal munkarőt, mi meg nem, mert „eb ura fakó”, majd a nagy családpolitikánk megoldja az elöregedő társadalmunk gondjait. Aki dolgozik, az még pénzt is kap egy Ratkó-korszak szerű gyermekbummhoz, aki nem dolgozik, az elégedjen meg a családi pótlékkal, ami 2008-ban is 12 200 forint volt, meg most is. A németeknek jók a fehér ukrán menekültek is. Valószínűleg jobbak, mint a muszlin hitű migránsok. Könnyebben szót értenek velük, még ha sokat is kell kiadni a nyelvtanfolyamokra. Majd elválik, hogy ki gondolkodik jól, kiből lesz nemzetiszocialista és kiből tőkés.

A Kádár-rendszer nem volt jó, de vajon jó-e a mai? A nosztalgia képes megszépíteni az aljasságot, ami annak köszönhető, hogy már akkor is erőből nyomták a propagandát. Emlékeznek: a propaganda mindig erkölcsi érvelést alkalmaz (gonosz vagy, ha kételkedsz). Az erkölcsi érvelés alapja egy látszategyenlítősdi volt, azaz a munkabérek között nem volt túl nagy a különbség. Persze, hogy egyenlőnek kellett lenni! Ezt voltak hivatottak szolgálni a pártalapszervezetek és a KISZ, amelyek minden településen, minden munkahelyen jelen voltak. Ők mondták meg, hogy ki a jófiú és ki a rossz, ki menjen egyetemre és kiből csináljanak juhászt. A rendszer ellensége pedig az volt, aki mert nagyobb léptékekben gondolkodni, és átlátott a propagandán. A szocializmus vége már akkor elkezdődött, amikor „megvolt a viszonyuk a munkához, de a szervezetük nem kívánta”. Azaz a munkahelyeiken, ha lehetett, henyéltek az emberek, és mondjuk ki: el is lovasították azt, ami otthonra kellett. Merthogy a köztulajdon szentsége meg ilyesmi. Otthon pedig robotoltak tovább vagy a háztájiban, vagy a gazdasági munkaközösségben, és így az egyenlőség elvesztette az értelmét. A politikai pedig hódolt ide, hódolt oda szinte már a kezdetektől. Nemhiába volt 56’.

Higgyék el, ma sem jobb a helyzet! Valós tény, hogy változott az egész világ. Ahhoz képest, ami a II. világháború után volt, igen sokat. Eleink éhezve, fázva, a nagyvárosok vidékről ételt rekvirálva, sok-sok bűn és túlkapás útján, de visszaépítették Budapestet élhetővé. Aztán termeltek (vagy legalábbis úgy nézett ki), és karöltve a szovjetekkel egy-két rövid távon működő minta alapján lett munka, lakhatás, egészségügy, oktatás meg amit akartok. Kevesebb volt a hajléktalan, mert épültek a csökkentett igényű vidéki Kádár kockák és budapesti fürdőszoba nélküli tucatlakások. (Úristen, hányan lakunk még most is ilyenekben, mert nincs más!)
Van egy igen rossz ellenzéki demagóg beidegződés: valaha 3,60 volt a kenyér! Ja, meg 2-3000 forint a fizetés, és ezt az arányosítást 30 éve mindig eljátsszuk. Ma a 200 ezer forint se igazán elég semmire sem. Az átlag akkor is most is, munkásrabszolga volt és maradt.

Pártállam akkor és most? Hát igen. Kezdünk visszafelé fejlődni, csak most olyan „nyugatosan”. Az átlagember most sincs sehol, csak nagyobbak a kilengések. Fűtés nincs, de van százezer forintos telefonunk, mert az igények ugye igencsak kaotikusak, és az ember látja a reklámban, hogy mi minden jó van ebben a világban. Nem nekünk, de hát mi is törekszünk erőn felül a luxusra. Ez a reklám hatása. Persze valaki megszorult, vagy „okosságot” csinált, és így került az érték a szegregátumba, ahonnan általában rövid időn belül tovább is vándorol. Kell a kábszer és az uzsora sem szűnik meg soha.

A 10 ezer teljhatalmú párttag és kiszolgáló köre a mai világban az oligarchák körül csoportosul, így marad meg az „egyensúly” (nincstelen és tehetős között), és így marad meg az a mérhetetlen társadalmi ellentét is, ami mindig is jellemezte a társadalmunkat a modernkori viszonyok között.

Nem halljuk meg egymást. Nem halljuk a vészharangokat sem. Nem számít az erkölcsromlás, a tisztelet hiánya. Igazi rablókapitalizmus van Magyarországon immáron 30 egynéhány éve. Hisszük, hogy külön-külön csoportonként, társadalmi rétegekként egy legalább annyira demagóg kormány ellen, mint a Kádár-kormányok voltak, esélyünk van küzdeni. Akkor sem volt és most sincs. A politikai ellenzék biodíszlet lett, és ha rajtuk múlik, azok is maradnak. Egészen addig, amíg el nem kezdik a felül lévők – jelen állapotban a fideszesek – egymást felzabálni vagy nem lesz országcsőd, és nem lesznek közöttük olyanok, akik ugyan valamiféle más politikai rendszerbe, de szeretnék átmenteni a hatalmukat és a vagyonukat. Mert mi nem halljuk meg egymás szavát. Egészen addig, amig a most sem álomsziget vagy legvidámabb barakk nevű kis országunk mocsárrá és mi sárcsimbókká nem változunk…

(Ez a jegyzet – mint ahogy az itt megjelenő összes publicisztikai írás – a szerző véleményét tükrözi.)