„Gyere haza, fiatal!” – mondta nagy hévvel a vezér, akinek a legidősebb – szaros pelenkát dobáló – közjószága családját felnyalábolva időben nem sokkal korábban angolosan Marbellára távozott. Pedig milyen szépen saját lábunkra állítottuk. Meg a közhomályosítás-szakértő férjecskéjét is. Aki afféle hím gold digger.

Majd látták, hogy ez a kérlelés toronymagasról nem érdekli az érintetteket, és taktikát váltottak. Azt kezdték el tolni gőzerővel, hogy tömegével tódulnak vissza a korábban kitántorgott magyarok Mária országába. Sokunknak vannak ilyen ismerősei, rokonai, így nem a propagandából, hanem a valóságból tájékozódtunk. Aki képes a gondolkodásra is, nem csak a fülén beáramlott lebutított egyszerű tőmondatokat képes a száján kiböffenteni, az tudta, hogy ez az egész egy ordas nagy hazugság. Hiszen közben azt láttuk, hogy újabb és újabb emberek, egész családok kerekednek fel, mert már nem bírta a fülük a gazdaság dübörgésének zaját, a mérhetetlen jólét meg egyenesen undorral töltötte el őket. Hátrahagyták a háztartásonkénti tízmillás megtakarításukat is, mert már csillapíthatatlan vágyat éreztek egy jókora hanyatlásra. És mit ad isten, akarom mondani, hogy, hogy nem, elvtársak, bejött nekik.

Még, hogy bejött, voltak olyan nemzetellenes, hazaáruló trógerek, hogy el is mesélték a kalandvágyból itthon maradóknak. Sőt, egyesek arra vetemedtek, hogy biztatták is őket, hogy kövessék a példájukat. Voltak is szép számmal, akik követték. Ők is csak az a gyarló fajta, amelyik mindennek ellen tud állni, csak a kísértésnek nem. Politikai influenszereinktől kaptak is hideget-meleget. Hogy csak a pénz motiválja őket. Hát, aranyapáim, amíg nem lehet a boltban, a szolgáltatásokért vatikáni valutával fizetni, addig ez már így marad.

Pénz. Nem boldogít. Önmagában valóban nem, de azt mondják, kényelmesebb egy Audiban sírni, mint egy biciklin. A fösvény. Pénzszámolgatás, rettegés. Az emberek normálisabb tömege nem a papírt vagy a fémet szereti, hiszen az tényleg nem boldogít. Csak azt, ami boldogít, többségében nem adják ingyen. Persze, van a szeretet, a mosoly, a jó szó, a segítség, egy emberi érintés, simogatás, az ingyen van. Ami nem, az egy más kategória. A barátság is ingyen van. Jó esetben. Csak sajnos hiába mosolygok rá a pénztárosra, a postáskisasszonyra, az ügyintézőre, a patikusra, nem ad érte semmit, max visszamosolyog. Azzal meg hosszú távon nem lehet se jóllakni, se világítani, se fűteni. Tudják ezt a hatalmasok is, akik ugyanebből a megfontolásból jól bespájzoltak a milliókból, egyesek a milliárdokból. Hogy is mondta a nemzethy stróman? Ha pénzed van, bármit megvehetsz. Még Várkonyi Andikát is.

Vannak viszont, akik nem dédelgetnek ilyen nagyratörő terveket, beérik egy tisztes megélhetéssel, anyagi biztonsággal. Meg békességgel, nyugalommal. Gyűlölködés nélkül.

Jut eszembe, hogy is volt az a sztori Jézussal meg a gazdag emberrel? „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába.” Vajon ez a sok műmájer divatkeresztény tudja ezt? Aligha. Ahogy a tízparancsolatot is elég hézagosan ismerik, akárcsak a főbűnöket. Elnézve az országot épp a szakadék szélén billegető kormányt és sleppjét, már előre sajnálom őket. Szinte látom, ahogy Lucifer konyhájában olyan bográcsokban fognak wellnessezni a Pokol fenekén, mint amilyenben a pacalt meg a disznótorost kavargatják jelen inkarnációjukban alázattal és mértéktartóan.

Nos, egyre többen gondolják úgy, különös tekintettel a sógorokkal közös határ mentén élők közül, hogy inkább odaát próbálkoznak. Aztán most megy a siránkozás. De, ugye, ahogy a mondás tartja, késő bánat ebgondolat. És ilyenek hangzanak el, hogy az osztrák munkaerőpiac elszívó hatása. Amikor ezt kimondják, leírják, nem gondolnak bele, hogy ez nyílt beismerés? Beismerése annak, hogy ott sokkal jobb. Különben mi a bánatos francnyavalyáért menne oda valaki vadidegenek közé, akik nem is a mi nyelvünket beszélik. Persze, ilyenkor lehet jönni az éhező etióp gyerekekkel meg azzal, hogy van, ahol még a mienknél is rosszabb a helyzet. De minek? A futó a versenyen vajon merre néz? Azt lesi, hogy hányan szaladnak mögötte (és esetleg orra bukik) vagy arra törekszik, hogy minél kevesebb hátat lásson? A cél sosem a rosszabb, hanem a jobb. Végtére is előre megyünk, nem hátra, vagy mi.

„Egyszerűen nem fair a verseny, és a fizetési különbségeket újabban a forint gyengülése is tetőzi” – magyarázza Balogh Károly Zsolt, a Vas Megyei Kereskedelmi és Iparkamara főtitkára. „Minden más kihívás valahogy kezelhető, legalább elméletben, de a bérszintek közötti elképesztő különbség megugorhatatlan.” Már hogy a fészkes fenébe ne lenne fair? Jó, hogy nem aláígérnek a magyar béreknek. Munkaerőt akarnak. Elégedett munkaerőt, aki szívesen dolgozik. Forint gyengülése? Mert előtte annyit kerestek itthon, mint kint? Miért is ragaszkodunk még mindig a romlandó forinthoz? Miért nincs már itt is euró, az nem gyengülne. (A kérdés költői, tudom a választ). Elképesztő különbség! Hú, ebből a beismerésből még baj lesz. Szerencsétlen Lázár mennyi energiát ölt bele, hogy elvegye a kedvünket Ausztriától, azon belül is Bécstől! Hiába volt minden? Mi pénz elmegy néphülyítő propagandára, hogy az istenadta magyar nép azt higgye, ilyen jó dolga az anyja hasában sem volt, mint itt és most. Erre egy kamarai főtitkár leleplezi az egészet.

Ausztriában sokkal több pénze van az embereknek, amiből ki tudják fizetni a drágább árukat és szolgáltatásokat, írja a jelenségről beszámoló újságíró. És vajon honnan van több pénze az embereknek a szomszédban? Jobban megfizetik a munkájukat? Így is lehet? Hogy ott nem csak a hatalmasok élnek jól? És a fránya osztrákok elszipkázzák tőlünk a jó szakembereket. Skandalum!

Persze, könnyű nekik, ők nem költenek annyi pénzt gyűlöletkeltő plakátokra. Nem akarnak békében mindenkivel harcolni. A hatalmat nem hitelből való osztogatással tartják meg, hanem olyan kormányzással, amivel elégedettek az emberek. Mivel nem a saját népük ellen dolgoznak, kevésbé népszerűtlenek, így nem kell egy kisebb magánhadsereget alkalmazniuk, hogy megvédje őket még az ovisoktól is, ha a golyóálló mellény nem lenne elegendő. Nem akarnak konzultálni eldöntendő álkérdésekről, nem nézik olyan hülyének a saját népüket, hogy már eldöntött dolgokról utólag „megkérdezik” őket. Nem lopják el az uniós pénzek jó részét. Nem osztogatnak maguknak számolatlanul hatalmas pénzeket, előnyöket, nem fizetnek annyi léhűtőt. Így aztán jut arra is, hogy másokat is rendesen megfizessenek. Aztán az a pénz forog. Mert akinek van, az költi, és minden költéssel áfát fizet, életben tartja a gazdaságot, hogy minél több embernek lehessen munkája. Nem ördögtől való dolog ez. Félre is tesz belőle, hiszen kell a biztonságérzet, de költi is. Nem csak vagyontárgyakra, hanem élményekre is. És segít másoknak is.

Szóval, nem az a baj, hogy a sok szakember, munkaerő elmegy az országból. Az a baj, hogy erre oka van. A jóból bizonyára nem vágynának el annyian. Minimális különbségért valószínűleg nem hagynák hátra tömegesen a megszokott, ismerős dolgokat. Elképesztő különbségért viszont igen. És ezért nem ők a hibásak. Nem is az osztrákok.

Mehet itt a propaganda, a süket duma ezerrel. Még az „átkosban”, a legvidámabb barakkban terjedt el a következő találós kérdés: Milyen a magyar szendvics? Két rántott hús között egy harmadik. Milyen az orosz szendvics? Két hazugság közt egy ígéret. Hát, ez már a múlté. Ma már az utóbbi a magyar verzió. És a nagy jajveszékelés közben csak úgy megkérdezném: a Himnuszon és Szózaton kívül van-e értelmes érve ennek a kormánynak a maradásra?

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!