Ha most egy külföldi megkérdezné, hogy hogyan áll Magyarország, joggal mondhatjuk a klasszikus válasszal élve: szarul, de büszkén. Sőt, a büszke nem is fejezi ki eléggé azt a fajta gőgöt és arroganciát, amivel vezetőink megnyilvánulnak.

Nem egészséges dolog bennragadni a hatalomban. Különösen nem szerencsés, ha a hatalom birtokosai olyan gyalázatos jellemtelenségről tesznek tanúbizonyságot nap mint nap, mint a jelenlegi uralkodó (nem kormányzó) párt celebjei. Nézzék el nekem, hogy azt a kis motoros oldalkocsit nem számítom, hiszen be se jutnának egyedül az ország házába, csak a nagytesó mögül kiabálnak ki bátran. A személyiség tökéletes torzulása figyelhető meg ezeken az embereken.

Ez a regnálás egyfolytában már bő 12 éve tart. Az USA-ban két ciklust lehet kitölteni elnökként, aztán nincs tovább. Akkor se, ha nagyon jó volt. Franklin D. Roosevelt volt az egyetlen kivétel, aki hosszabb ideig volt elnök (1933-1945). Őt egyébként egy felmérés szerint történészek a három legjobb amerikai elnök közt tartják számon.

Nos, itt nálunk legjobbról, de még jóról sem beszélnék OV esetében. Tudom, a hívek – valahányszor szóba kerülnek az ordas nagy aljasságok, lopások – rendszerint azzal hárítanak, hogy jó, jó, de ezek legalább tudnak kormányozni. Ilyenkor mindig elgondolkodom azon, vajon ezek az emberek mit értenek kormányzáson. Mert más, nálunk fejlettebb országokban ezt nem így tolják. Jó, jó, ott már akkora a nyomor, hogy a vécét is hideg vízzel húzzák le, hanyatlanak, ahogy bírnak, de van egy különös jelenség: a legújabbkori népvándorlás során mégsem ők jönnek ide, hanem a mieink mennek oda. Ez a hanyatlás challenge, csak legtöbbjüknek olyan jól sikerül, hogy vissza se akarnak jönni.

Van persze egy közpénzmilliárdokból gondosan felépített és működtetett KESMA-birodalom, ahol agitprop szakértők, udvari költők, hivatásos hírhamisítók magyarázzák az arra fogékonyaknak, hogy az a szar, ami zúdul rájuk, miért áldás, hogy amit a saját szemükkel látnak, az optikai csalódás, amit máshonnan hallanak, az mind hazugság, és amikor korog a gyomruk, nem is éhesek, csak úgy érzik. Ők azok, akik minden kudarcot kiváló teljesítménynek állítanak be, az OV-nak kiosztott egyre szaporodó virtuális tockosokat hatalmas sikernek hazudják, és a külföldiek – ellenszenvet és megvetést kifejező – füttykoncertjét a Holdról is látszó ovációnak mondják.

Ép lelkű ember nem is venné magát körül ilyen megélhetési senkikkel, undorral fordulna el a gondolatától is annak, hogy azt a népet, amelyiket szolgálnia kellene, ilyen hülyének nézze, és úton-útfélen átverje, mint a palánkon. De itt nem beszélünk ép lélekről. Egy beteg elme egyre veszélyesebb ámokfutását nézhetjük élő egyenesben, csak az a baj, hogy ha akarjuk, ha nem, statisztaként nekünk is részt kell vennünk ebben a tragikomédiában. Remélhetőleg már nem sokáig.

Amit ellenzékben teli pofával harsogtak, az hatalomra kerülve feledésbe merült. Takarékos adminisztrációt ígértek, aztán, lám, mi lett belőle. Kulcsfontosságú területeknek nincs saját minisztériuma, de van propagandaminisztérium. Az, hogy a hatalomba beemelték a fél rokonságot, haveri kört, számukra olyan természetes, mint a levegővétel. Természetesen akkor már meg is fizetik őket, az se baj, ha valódi munkát nem is végeznek. Sőt, még jobb is, legalább nem csinálnak bajt.

Bezzeg, akik valódi munkát végeznek, valódi tudással, azok nem számítanak. Ők csak dolgozzanak, mert valakinek azt is kell. Társadalmi munkamegosztás van, az egyik dolgozik, a másik meg dőzsöl. Persze, olyan hierarchiában, mint a dzsungel könyve Baluja és Mauglija közt van, ezt meg is lehet tenni: „Ketten osztozunk meg a pofonokon, én adom és te állod majd”. Na, nagyjából így megy ez a mi magyar valóságunkban is.

Hamisítják ők a számokat is, nem csak a híreket. A KSH olyan szuper kimutatásokat képes csinálni, hogy a fal adja a másikat. És aztán lehet hencegni az – olykor valóságot nyomokban is alig tartalmazó – adatokkal. Ilyen a munkanélküliség. Ami Magyarországon szinte nincs is. Hiszen azokat, akik már mindenféle ellátásból kiestek, nem tartják számon. Vagy az átlagjövedelem. Alapvetően egyetlen dologban van rendkívül nagy jelentősége az itt kikozmetikázott összegnek, ennek arányában állapítják meg odafent a fizetéseket. Amiről saját maguk szavaznak. Mindenki másnak annyi a fizetése, amennyit adnak neki. Nincs kötelező év eleji emelés. Minek? Végtére is a milliós fizetésűeknek van szükség újabb és újabb gyorssegélyre. Ha járvány van, ha bármi van, akkor is. A járvány kapóra jött ennek a maffiának, teljhatalmat ragadtak magukhoz, és még bátrabban hozták az eszement törvényeket az éj leple alatt, még bátrabban osztogatták maguknak a pénzeket. Aztán úgy megszokták, hogy káeftében üzemeltetik Mária országát, hogy már nem is akartak véget vetni ennek a – számukra – jó világnak. Közben rengetegen mentek tönkre, veszítették el megélhetésüket, élték fel, akinek még volt, tartalékaikat. Who cares. Nyitottak még pár ingyenkonyhát. Mindenki a maga sikerének kovácsa, mondta a földnél is butább top milliárdos. Ők csak szórták a pénzt továbbra is, tömték a zsebüket, biztos, ami biztos alapon.

De közben megcsapta őket az elégedetlenség rossz lehelete, és ettől kicsit szorulni kezdett a zabszem. Próbálkoztak mindennel, a gyűlöletkeltést csúcsra járatták, a lehetséges ellenfeleket – kerül, amibe kerül – minden fórumon kezdték gyalázni (vagy csak folytatták?), már a lakosság kormánykritikus sokaságát is szarták-szapulták, hazaárulóztak, nemzetelleneseztek, kaptuk az ívet rendesen. Viszont közeledett a választás, aminek számukra volt a legnagyobb tétje. A szabadság. Tudták, egy bukás nem csak a hatalom elvesztésével járhat, hanem akár börtönnel is. Láthatták a példát Romániában, magas rangú politikusok kerültek a vádlottak padjára egy karakán ügyésznő ténykedése nyomán.

Látták, hogy itt már a szentelt víz, a ráolvasás és a füves ember se segít, ezért a nem lévő pénzből, hitelből kezdtek osztogatni az alattvalóknak is. Adtak a gazdagoknak is, nekik volt rá a legnagyobb szükségük. Ment a szavazatvásárlás. Külföldre ment a pénz 12 éven át folyamatosan, olyanokra is, amikre itthon nem szántak pénzt. Azt hitték, a fejőstehén tejelni fog, amíg csak szusz van benne. De azért minden alkalmat megragadtak, hogy a pénzforrást is gyalázzák. Külön plakátháborút folytattak, hogy megállítsák Brüsszelt. Hát, sikerült. És így álltában nem vonja el a figyelmét semmi, ráér gondolkodni. Ébredezni. Megvilágosodni.

Beléptünk anno egy úri klubba, ahol elég határozott házirend van, tagsági feltételek, miegymás. Úriemberek ezt elfogadják, és ahhoz tartják magukat. Úriemberek. Az arrogáns felfújt hólyagok, az uborkafára felkapaszkodott senkik nem. Azok csak akadékoskodnak. Mindenért, ami az ő itthon megszokott teljhatalmukat egy picit is korlátozza, olyan vácsét csapnak, hogy csak na. A klubtagok meg csak néznek, mint a vett malac, hogy tán kőbölcsőben ringatták ezeket a bumburnyákokat. Gondolom, már a hideg futkos a hátukon, amikor meglátják ezt a trottyos eleganciával, zsebre dugott kézzel megjelenő suttyót. Aki még hőbörög egy kicsinyég, aztán aláír mindent, amit kell. A bátor utcai harcos, a szuterén identitástudatával.

A szomszédban ez év februárjában kirobbant egy háború. Miután békemisszióban járt OV Putyinnál. Ha ilyen a békemisszió, a többibe bele se akarok gondolni. Szóval, Putyin kopogtatás nélkül rátörte az ajtót a szomszédjára. Meghívót se kapott tőlük, csak úgy hívatlanul rontott be hozzájuk. Arra a kis időre nem bíbelődött a protokolláris szabályokkal.

Vagyis ő nem tervezett hosszan időzni, csak beugrott egy cseppet, hogy magáévá tegye a szomszédot, aztán a folytatást majd már cizellálta volna. Csakhogy a szomszéd épp ébren volt, ezért már fel is pattant, és ki akarta tessékelni a hívatlan vendéget. Ezt elfelejtették beleírni a forgatókönyvbe, ott csak egy villámgyőzelem volt a tervben. Mintha nem ismerné őket, egy nagy birodalom voltak hosszú évtizedekig. Mondjuk, Putyin nem is emésztette meg a szétesést, gondolta, most tesz róla.

Az ukránokon kívül a világ többi népe is döbbenten nézte Putyin ámokfutását. Maguk az oroszok is rengetegen elítélték, nem akartak háborút viselni a szomszéd néppel. Mint rendes diktatúrákban szokás, a békétlenkedőket kivonták a forgalomból. Szegény pávatáncosunk nagy pácban volt. A békemisszióval csődöt mondott, ráadásul egyszerre akart jófiú lenni – vagy legalábbis annak látszatát kelteni – több helyen is. Na, de tudjuk, kurvának állni és szűznek is maradni nem megy. Nem bizony. Így aztán egyre gyorsabban kellett járni azt a táncot.

Az Unió nyílt, korrekt állásfoglalást, kiállást várt, Putyin maximális lojalitást, a fránya magyar nép meg tudni akarta, hogy akkor most mi a fene van tulajdonképpen. Na, itt újra hatalmas szerep jutott a propagandagépezetnek, amelyik próbálta elhitetni mindenkivel, hogy jól mennek a dolgok. Csakhogy a kecske-káposzta nem ment. A 21. században minden turpisság kiderül. Azt hazudni, hogy nem írta alá, amikor aláírta, nem érdemes, hiszen percek alatt lenyomozható. Azt állítani, hogy nem nyal be tövig Putyinnak, szintén nem, mert nem igaz. Ezt ő is kezdte érezni. Ekkor jött az újabb ötlet.

Az Unió ugyanis úgy döntött, hogy nem lehet olyan trógerságot büntetlenül művelni, amit Putyin csinál. Ezért jöttek a szankciók. Amik bizony működnek, bármit is próbál nekünk esti mese gyanánt beadni a lakájmédia. Putyin békés szándékait mi sem mutatja jobban, mint az, hogy – látva azt is, hogy beletörik a foga az ukrán kenyérbe – még durvábban és kegyetlenebbül támadta Ukrajnát. Olykor kifejezetten a semmiről sem tehető ártatlan civileket. Szankció? Más normális ember ilyenkor kijózanodna, és megbánná, amit tett, ő tovább fokozta az elmebajt. Inkább elégette a gázt a semmibe. Nyilván szívott vele sok mindenki, de a saját népe legalább annyira. Különös módon megszaporodtak a halálesetek, többnyire „öngyilkosságok”. Elkezdtek potyogni az ablakon kifelé a mélybe az oligarchái. Sokan közülük már régóta öngyilkosok akartak lenni, csak soha nem találták őket otthon.

Más országokat is rosszul érintett az energiaválság. Csak az a nem mindegy, hogy milyen gazdasági helyzetben érte őket. Az nyilvánvalóvá vált, hogy véget kell vetni ennek a kiszolgáltatottságnak, és más energiaforrásokat keresni. Vannak országok, ahol már jó úton járnak, nálunk nem ez a helyzet, nekünk ígéretünk van Putyintól, hogy olcsón és számolatlanul kapunk gázt. Aztán mégsem. Azokban az országokban, amelyek nem szórtak el irdatlan összegeket a kormány hatalmon maradására, könnyebb a helyzet, ott még támogatást is tudnak adni a lakosságnak, hogy a közelgő telet könnyebben átvészeljék. Itt a hosszú éveken át tartó rezsikamu után még mindig a saját fizetésük emelése a fontos, a nadrágszíjat húzzák mások.

És akkor jön a vezércsel. Megpróbálják elhitetni az emberekkel, hogy azért rossz most nekünk, mert szankciók vannak. Azokról meg konzultálni kell. Utólag, amikor már úgyis mindegy. De még el kell tapsolni vagy 10 MILLIÁRD forintot. Addig se gondolkodik az istenadta nép azon, hogy miért is tartunk most itt a gödör alján. Megsúgom, nem a szankciók miatt. Ez az anyagi romlás már jóval előbb elkezdődött. Ha eurónk lenne, az is jobb lenne. De nincs, mert kell a haszon azon is valakiknek.

Aztán jön a még nagyobb húzás. Eddig kértek, rimánkodtak, majd kezdték hangosabban mondogatni, hogy de az a pénz nekünk jár. A pofátok, aranyapám, az jár. Van egy egészen egyszerű feltétele annak, hogy egy rahedli pénzhez hozzájussunk. Csatlakozni kellene az Európai Ügyészséghez. Ahogy mások is teszik. Ehelyett mindenféle látszatintézkedések születnek, fő helyen a kecskére káposztát verzióval. És nem hisznek nekik. Azt az egy lépést kell megtenniük, és dől a lé. Viszont tudjuk, hogy az nekik kész lebukás. Ezért stílust váltottak, asztalra csapnak és követelnek. Az egykori kis történet jut eszembe: Egy ember bemegy a kocsmába, a pultra csap, és azt mondja: Kocsmáros, bort, mert, ha nem.. A kocsmáros ijedten odaadja a bort. Ez a jelenet ismétlődik naponta, de a kocsmáros már unja. Következő alkalommal, amikor bemegy a fazon, és kezdi: Kocsmáros, bort, mert, ha nem.. megkérdezi, mert, mi lesz, ha nem adok. Hát, akkor nem iszok, így a válasz.

Feltételek nélkül ide a lovettát! Ne kelljen még egyszer mondani!

Volt egyszer egy film, Fogd a pénzt és fuss! Vígjáték volt, amúgy Woody Allen-esen. A mostani történet egy magyar verzió: Add a pénzt és kuss! egy bohózat csak úgy fideszes módra.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!