A tavalyi évben sok port felvert – gyermekvédelminek hazudott – homofób törvényt tovább gyűrűztetik egy álszent népszavazásba.

Milyen különös, hogy a magyar kultúra napja – a kézirat tanúsága szerint ugyanis 1823-ban ezen a napon fejezte be Kölcsey a Himnuszt – mégis örömünnep minden fideszes politikai influenszernek.

Kölcsey mintegy 30 nyelvre lefordított és Erkel Ferenc által 1844-ben megzenésített, össznemzeti imádsággá váló műve több próbálkozás után végül 1989-ben került jogszabályi védelem alá, hiszen ekkor lett az Alkotmány szövegének része.

Végül a magyar kultúra napjának tényleges megünneplésére a Hazafias Népfront Országos Tanácsa 1988. december végi ülésén tett felhívást és 1989 januárjában ők szervezték meg az első évfordulós rendezvénysorozatot és azóta rendre évente ünneplik meg ezt a napot.

Persze, a rendszerváltás óta tudjuk, hogy minden jó a Fidesz nevéhez fűződik, de ez valahogy az átkosból eredeztethető. Az ötlet pedig még 1985-ből való. Szóval, bárhogy is nézzük, ezt az ünnepet nem a Fidesz tojta, egyetlen érdeme, hogy nem tiltotta be.

Igaz, az utóbbi időben voltak érdekes hangok, amikor az egyre inkább elterjedő Nélküled-re mondták, hogy ez a más(od)ik himnuszunk. Na, az enyém egészen biztosan nem!

Nos, mára sikerült lejáratni, kiüresíteni, elértékteleníteni szavakat, ünnepeket. Egy másik töretlen próbálkozás: minden ünnepből pártpolitikát, kampánylehetőséget kreálni.

Nem volt ez másként az idén sem. Azt már megszokhattuk, hogy a kormány erőteljes szereptévesztésben van, és a teljhatalom mellett az ellenzék jogait is bitorolja. Csak éppen azt nem csinálja, ami a dolga lenne: a kormányzás. Választástól választásig kampányol, és most, hogy a vesztüket érzik, úton-útfélen az ellenzéket gyalázzák. Erre kiválóan megteszi augusztus huszadika, október huszonharmadika, március tizenötödike is, október hatodika is.

Nem akart kimaradni ebből Kósa Lajos sem.

A jeles nap tiszteletére sikerült is összedobnia egy pazar kis posztot, amibe belesűrített annyi kulturálatlanságot, hogy az már nem csupán elég, de még bőven sok is volt.

Először is, elment a piacra, és LŐTT egy könyvet. Nyilván viccesen egymás közt mondunk ilyeneket. De semmiképp nem egy ünnepi megemlékezés alkalmából nyilvánosan. A szleng nem ilyen helyre való. Na, ehhez kéne egy kis stílusérzék. Meg egy kis kultúra. Hát, az nem volt.

A frissen lőtt könyvvel pedig mindjárt hencegni kellett egy jót, de úgy, hogy kiderüljön mindenki számára, hogy ki Kósa kardiológusa. Szintén emelkedett, ünnepi dolog. Miért is nem vagyok meglepve?

A könyv, amit lőtt, arra volt jó, hogy a szerzőt felmagasztalva, annak fiát kezdje ócsárolni (még mindig a magyar kultúra napja ürügyén).

Majd amikor ezzel végzett, előkapott egy másik kultúrtémát, egy Szabó Tímeáról készült drMáriás festménnyel kezdett „ünnepelni”. Természetesen kitért az ellenzéki képviselőnő retorikai képességeire is – ki is lenne erre nála hivatottabb – és valami parnasszusi magasságokat hiányolt.

Az, ugye, mindenkinek megvan, mekkora szónok Kósa? (Csak annyiszor kap röhögőgörcsöt vagy kaparja magát eszterházy kockásra a lakosság legalább fele, ahányszor Kósa szóra nyitja a száját.) A szónoklás nem tévesztendő össze a szómenéssel. Mert abban verhetetlen.

Bármiről akadémiai székfoglalót tart, amiről van másfél mondat ismerete. Hogy aztán az elmondottak nyomokban tartalmaznak-e valóságot is, annak már nincs is jelentősége. Csak nagyot szóljon, az a lényeg. Mind a valaha volt nagy szónokok, mind Háry János és Münchhausen báró irigykedve hallgatnák, hiszen hozzá képest ők csak ugatták a szakmát. De inkább forognak létező vagy képzeletbeli sírjukban.

De mitől is ne merne megszólalni? Hiszen kies hazánkban ő az, aki egyéKKént mindenhez IS ért. Univerzális szakértő. A pozícióinak se szeri, se száma, és mindenhez van egy okos gondolata. Ahogy ő érvel, nem érvel úgy senki.

A magánszféra attól magánszféra, mert magánszféra.

Ért a járványkezeléshez, az anyatejhez, a százalékszámításhoz, a korcsolyához, a focihoz, a motorokhoz, a történelmi megemlékezések bajnoka, felsorolni is sok lenne, mi mindennek a tudója. Még a szárnyas lóhoz is ért.

Meg az örökségekhez. Külön érzékkel messziről, sötétben, ellenszélben is kiszagolja a csalókat. Vagy nem. A mohó kapzsiság néha kikezdi a szimatát. Amikor a hazugot is palira lehet venni.

Egy olyan valakit, akinek a pályafutása hazugsággal indult. És azóta is mestere a terelésnek, mellébeszélésnek, hazudozásnak.

1989-től egy évig a Konjunktúra-, Piackutató és Informatikai Intézet (Kopint-Datorg) tudományos segédmunkatársa volt, és ekkor óraadóként a Közgazdaságtudományi Egyetemen mikroökonómiát tanított. (Wikipédia)

Hmm. Karácsony Gergelyről nem tudtak leakadni hosszú ideig. Bennem meg az a kérdés ágaskodik, hogy diploma nélkül hogyan lehet valaki tudományos segédmunkatárs. Diploma nélkül hogyan lehet valaki óraadó tanár egy egyetemen?

Ha most egy kérdőíven az állna: legmagasabb iskolai végzettsége, mit írna vajon oda? A kérdés természetesen költői, hiszen tudom a választ. Hazudna. Ahogy hazudott 8 éven keresztül.

A fenti posztjában emlegetett könyvszerző fia – akár szimpatikus Kósának, akár nem – legalább nem hazudta a diplomáját.

Félreértés ne essék, nem a diploma teszi az embert. Sokkal inkább a becsület, a tisztesség, abból pedig Kósánál igen erős deficit van.

Harminc év sok mindenre elég. Megszületik egy gyerek, kijárja az óvodát, általános iskolát, középiskolát, még az egyetemet is, talán még neki is születik gyereke. Akinek már minden vizsgája megvan, annak meg kevés egy emberöltő is arra, hogy lediplomázzon. És még ő kajánkodik másokon. Szálka-gerenda, bagoly-veréb.

Nem csak szavakkal lehet hazudni. Az emlegetett poszt alatt jómagam is kommenteltem. Kulturáltan, de kritikusan, megtörve ezzel a rajongók egyhangú ömlengéseit. Nagyobb tétben mertem volna fogadni rá, hogy a hozzászólásom hamarosan ki lesz gyomlálva. Még épp kaptam egy értesítést, hogy valaki lájkolta, de már nem tudtam megnézni, mert a kommentem törlésével egyidejűleg engem is letiltott Kósa. Ami teljesen érthető, hiszen az ő „ars poetica”-juk így szól: „Mi soha nem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek egyet velünk.” Hogy is hívják az ilyet? Ja, hazugság! Most akkor maradt a nagy bátran kiposztolt kultúrbugriskodás az ünnep tiszteletére. Meg a hiteltelenség. Pont az ő szintje. Onnan már nem eshet nagyot.

A magyar kultúra napján nem elég mímelni a kultúrát, kulturáltnak is kell lenni közben. Akinek ez nem megy, az ne erőltesse. Mert azt már tudjuk, mi a vége a nagy akarásnak.

Apropó, a végzettségéről hazudó Bangónét közben kirúgta a pártja. A jó példa mikor lesz ragadós? Talán a tisztesség is része egy nemzet kultúrájának, kulturáltságának. Kéne, hogy az legyen. Könyvet pedig továbbra sem lövünk.