Múlt héten találkoztam az esettel, amikor már elmúlt vízkereszt. Munkába menet hirtelen hangos kiáltásokra lettem figyelmes: „Gyere már, elkésünk az oviból!” – egy fiatal anyuka szólította öt-hat év körüli kisfiát. A fiú csak maga elé bámult, és nem volt hajlandó mozdulni, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Az anyuka nem rángatta, csak elindult, hátha utána megy a gyerkőc, de ő továbbra sem mozdult. A fiatalasszony ekkor már elért a sarokig, és kissé ingerültebben szólt oda kisfiának: „Gyere, ne hisztizz!” – a mondat továbbra sem keltett semmi hatást. Egymástól körülbelül 200 méterre toporzékolt a gyerek és az édesanyja. A nő nem adta fel, ezúttal még ingerültebben rászólt: „Gyere, különben itt hagylak!” – kiabálta.

A kisfiú ekkor szólalt meg először kissé ijedten: „Anya, ne hagyj itt!” – kérlelte, de továbbra sem volt hajlandó megmozdulni. Az anyuka rákontrázott: „Márpedig itt hagylak, én nem késhetem le a villamost!” A gyerek igyekezte magyarázni mozdulatlanságát: „De én nem mehetek…” – mondta. „Mi az, hogy nem jöhetsz!” – lépett kicsit közelebb a nő a fiához, aki így szólt és már sírt is: „Meghalt a karácsony…” Ekkor tűnt fel, hogy mit bámul olyan meredten a fiú: a kidobott karácsonyfát a ház előtt. Az anyuka közeledett, a gyermeke pedig kifakadt: „Meghalt a karácsony! Az ott a mi fánk volt, és meghalt!” – ordította már zokogva. Az anyuka kicsit közelebb ért, a kisfiú pedig folytatta, hangja el-elcsuklott: „Meghalt. Anya, ez azt jelenti, hogy soha többé nem lesz karácsony?” A nő közelebb sétált, és halkan magyarázott a fiúnak, azt ugyan már nem lehetett hallani, hogy mit. Talán arról mesélt neki, hogy a karácsonyfáknak is kell pihenni, és nem állhatnak feldíszítve egész évben a szobában, de jövőre újra itt lesz, hogy felállíthassák… – bárcsak így lenne.