Hamarosan országgyűlési választások lesznek. Sokan várjuk már, mint a Messiást, remélve, hogy végre rendszerváltás is lesz, nem csak kormányváltás. Egy olyan rendszer lesz végre-valahára, ahol mindenki a szerepénél van: az ellenzék figyel és keményen bírál, a kormány pedig – surprise, surprise – kormányoz. Lehetőleg becsületesen. Lehetőleg a lakosság – és nem csak a saját – érdekeit szem előtt tartva. Mert demokráciában a kormányzás nem uralkodást jelent. A kormányfő olyan, mint egy családfő, és ha a családban többen lyukas cipőben járnak korgó gyomorral, akkor a családfő ne menjen talpig gálában vacsorázni a Ritzbe taxival. Ha mégis megteszi, az azt jelenti, hogy van pénz, csak nem jól van elosztva.

Az elmúlt 12 évben a szakadék egyre nőtt. Egyesek nagyon meggazdagodtak, sokan pedig rettenetesen elszegényedtek. Akik tehettek volna bármit is ez ellen, épp azok miatt történt mindez.

Mert ők magasról tettek arra, hogy miket mondtak ellenzékben, hatalomra kerülve teljesen elvesztették a mértéket.

Voltak már egyszer korábban kormányon, de az nem volt egy sikertörténet. Újra hatalomra kerülve aztán már tudták, hogy nem szabad a választók jóindulatára bízni magukat, nekik maguknak kell befolyásolniuk bizonyos dolgokat. Nem is késlekedtek vele sokáig. Elkezdték formára igazítani a választási törvényt. Természetesen úgy, hogy nekik kedvezzen. Ha a kormányzás is olyan profin ment volna, mint az említett machináció, akkor most nem csak a plakátokról, ostoba propagandakiadványokból áradna az elégedettség, hanem a nép is úgy érezné, itt van már a Kánaán. Sajnos azonban nem így történt. Amiért korábban bírálták a kormányt, azt sokkal durvábban kezdték el tolni. Ráéreztek az ízére. Apukám sokszor mondogatta: Az evést meg az ásítást csak el kell kezdeni. Nos, nem csak az említett tevékenységekre igaz ez, a hazudozást meg a lopást is csak el kellett kezdeni, aztán már ment zsigerből. Ha valaki szóvá tett, nehezményezett valamit, elégedetlenkedett, akkor rögtön kéznél volt az „emúttnyócév” kezdetű örökzöld. Annak ellenére, hogy amikor átvették a kormányzást, ők maguk elismerték, hogy nem egy üres kamrát örököltek.

Meg lehet ám szokni a hatalmat, ahogy azt is, hogy csak dől a lé. A korábban ígért takarékos kormányzásnak épp az ellenkezője lett igaz. Az államtitkárok, helyettes államtitkárok száma rohamosan nőni kezdett. Ezeken a posztokon, ahol néven nevezhető munka talán nem is folyik, nem bagóért alkalmazzák az embereket. Még csak nem is „átlagfizetésért”, hanem annak a többszöröséért. Már mindennek van kormánybiztosa, felelőse, szóvivője, de a két kulcsfontosságú területnek, az oktatásnak és az egészségügynek még saját minisztérium sem jutott. Meg is lehet nézni mindkét területet. Katasztrófa.

Az a bátor utcai harcos, aki „kizavarta” az oroszokat, elkezdett törleszkedni hozzájuk. Nem baj az, ha jó kapcsolatot ápolunk más országokkal, csak ne csicskuljunk be nekik azon a szinten, ahogy a jelenlegi kormányfő teszi. Ha mi egy becsületes, keresztény értékeket valló nép vagyunk, hogyan lehet az, hogy köztörvényes bűnözőket rejtegetünk, menekítünk ki? Hogyan fér ez össze a lelkiismerettel? Hogyan fér ez össze a tisztességgel?

Közben eltűnik a magánnyugdíj kassza, mennek a kilakoltatások. Jönnek választások, de már nem csak mi választunk magunknak képviselőket, hanem mások is dönthetnek a sorsunkról. Olyanok, akiknek nem kell viselniük a döntésük következményét. Akiknek csak jogaik vannak. Akik üres kézzel jönnek a batyusbálba, de felfalnak mindent, ami az asztalon van.

A pálya lejtése a kormányon levőknek kedvez. Mehet tovább a hatalomgyakorlással egybekötött gazdagodás. Mert valódi kormányzásnak igen erős túlzás lenne nevezni azt, amit művelnek. Temérdek pénzt herdálnak el plakátokra, amiken folyamatosan valaki ellen hergelik, uszítják az embereket. És mindig vannak fogékonyak. Folyton harcolnak valaki ellen. Békében. De közben békemenetelnek. Ahol jókat gyűlölködnek. Isten, haza, család! Keresztény értékrend. Aki nem dől be ennek a sok süketelésnek, az a pillanat törtrésze alatt megkapja, hogy hazaáruló, nemzetellenes.

Köttetnek az ország számára kedvezőtlen üzletek, szerződések, rögtön több emberöltőre titkosítva.

Egymillió ÚJ munkahely volt az ígéretekben. Nagyjából letudva a közmunkaprogrammal. Ez ám a teljesítmény! Azok, akiknek szolgálniuk kellene a népet, magas lóról, arrogánsan osztják az észt. Közlik, hogy mennyiből lehet megélni. Sose próbálták, de mondják. Az ő javadalmazásuk egyre inkább eltúlzott. És még mindig egyre többen lesznek. Ha kell, törvényt is módosítanak egy-egy emberükért. Akinek a hatalmas fizetésért annyi haszna sincs, mint szegfűnek a gomblyukban. Az elégedetlenség – és sajnos a fásultság – egyre fokozódik.

A következő választáson egy darabig úgy tűnik a mérések szerint, hogy az ellenzék áll jobban, erre hopp, jön a menetrend szerinti informatikai krach, és mire helyreáll a rend, már a kormánypártnak áll a zászló. Keletről buszokkal hordják a szavazókat, levélben is elküldhetik a voksukat, nyugaton mindenkinek az akár többszáz kilométerre lévő követségre kell mennie, ha szavazni akar. Mert időközben rengetegen – főleg fiatalok – hagyták el az országot. Többségük a hanyatló Nyugat felé vette az irányt. Ők azóta tisztességesen megélnek a fizetésükből. Mások kalandvágyból itthon maradtak. Ez az igazi challenge!

A KSH olyan adatokat szór elénk, hogy nem tudjunk eldönteni, sírjunk vagy nevessünk. Andersen csak ipari tanuló lehetne hozzájuk képest. A valósággal köszönőviszonyban sem lévő adatokkal szédítik az arra fogékonyakat. Átlagokat kapunk, amiket tűzhetünk a kalapunk mellé. De valamiért mégis csak fontos például az átlagfizetés: annak arányában kapják a parlamentben a fizetésemelést, ergo, érdekük, hogy minél magasabb összeget hozzanak ki.

A nemzet gázszerelője már megelőzi Mick Jaggert és Elton Johnt. A nemzet golyóstolla pedig aláír bármit, amit elé tesznek. Nincsenek kétségei, aggályai, jóvanazúgy. Nem államfő, hanem egy marionettbáb.

Az önmagát, a korábban hirdetett elveit szemen köpő kormányfő többszöri urunk színeváltozásával eljut a liberalizmustól az illiberalizmusig. Büszke rá, hogy diktátorokkal haverkodik, miközben a klubban, ahová annyira vágytunk tartozni, mindenkit magára haragít, mindenkit sérteget, aztán, ha rendre utasítják, akkor olyan vácsét csap, hogy csak na. Nem veszi észre, hogy nem a sarki kocsmában van. Ha figyelmeztetik, kikéri magának. Ha kikapja, akkor meg picsog. Hibát hibára halmoz itthon is, külföldön is, és nem tanul belőle.

Még húsz évet tervez. De közben érzi, hogy nagy a baj. Az emberek nagy része már a tűréshatár szélén áll, ha nem azon túl van. Tudja, hogy mi vár rá, ha bukik. Itt nem csak a hatalom elvesztése a tét, meg az, hogy távolabb kerül a zsírosbödöntől. Nem, nem, itt már az elszámoltatás a tét, a szabadság a tét. És ezt nem engedheti meg.

Ezért úgy döntött, hogy előremenekül. Igaz, volt közben egy világjárvány, amit kezelni ugyan nem tudott, arra viszont kiválóan megfelelt neki, hogy teljhatalmat ragadjon magához. És még a teljhatalom mellett is mindig talál bűnbakot, ha valamit elszúr. Mintha rajta kívül bárki más lenne döntési helyzetben. A teljhatalmat is sikerült olyan „járványkezelési problémák” megoldására felhasználni, mint a választási törvény további karcsúsítása, az államtitkárok fizetésének a KSH szerinti átlagjövedelemnél magasabb összeggel történő EMELÉSE. „Senkit nem hagyunk az út szélén.” Rengeteg ember tönkremegy, elkezd anyagilag lecsúszni, ők meg emelnek maguknak. Hegyre halmot hordanak. Mert nekik még mindig nem elég. Még a luxus sem. Tényleg igaz, hogy a kutya is jó dolgában vész meg.

Ha ez nem lenne elég, folyamatosan – már évek óta vagy választástól választásig – kampányolnak. De nem a valós értékeikkel (kincs, ami nincs), hanem azzal, hogy az ellenzéket mocskolják egyfolytában.

Aztán, ami egy egész ciklus alatt teljesen érdektelen volt számukra, az most hirtelen felszínre tör, fontos lesz. Most mindenkit „megbecsülnek”. Eddig fosztogattak, most – hitelből – osztogatnak. Aminek nyilván meglesz a böjtje. Nagyon keservesen. De most mindenkit meg kell nyerni. És, hogy mennyire elmeroggyantnak nézik a népet: azt gondolják, senki nem veszi észre, hogy ezekkel az ad hoc jótéteményekkel még most is a gazdagoknak kedveznek igazán. Szokásuknak megfelelően persze a különböző rétegeket egymásnak ugrasztják. És csak osztogatnak.

És akkor eljött az év eleje, a következő kötelező fizetésemelés ideje. Mármint a Parlamentben. Mert ott automatikusan jár. Egy mezei képviselő 75 ezres emelést kap. Vannak, akik ennél jóval többet. Idelent meg löknek egy koncot. Befagyasztják az árakat, hét termékét.

Ha most eltekintünk attól, hogy az ár befagyasztásának mennyi negatív hozadéka lesz, és hogy közgazdasági szempontból mekkora baklövés, akkor is különös a dolog. Ha már mindenáron a csórókon akart segíteni, akkor talán érdemes lenne megvizsgálni, mely termékeket fogyasztják a szegényebbek. Nagyjából látszik, hogy lövése sincs róla, mi kerül egy ilyen ember kosarába bevásárláskor. Honnan is tudná, mikor azt leszámítva, hogy kamerák kereszttüzében smúzol az egyszerűbb emberekkel, más kapcsolata nincs velük. A csirkemell felkerült a listára, de például a kenyér nem. Érdekes. A sertéscomb felkerült, de a lapocka nem. Mindegy, így viszont a gazdagabbak is olcsóbban jutnak élelmiszerhez. Kanadában az alapvető élelmiszerek áfája nulla százalék. Valójában ez is kedvez a gazdagoknak is, mégis több értelme van, és nem ideig-óráig nyújt segítséget.

Az emberek nem alamizsnát kérnek, nem választás előtti hamis jótéteményeket. Az emberek tisztességes munkáért tisztességes fizetést szeretnének. Olyat, amiből rendesen meg lehet élni. Amiből nyugodtan várhatják a sokadikát. Amiből nem dől be azonnal a családi költségvetés, ha valaki megbetegszik.

Ha a felelősséget nézzük, sok túljavadalmazott embernek jóval kevesebbet kellene keresnie a mostani fizetésénél. Ha a társadalmi hasznosságot, akkor pedig a képviselők igen nagy többségének a parlamenti takarító fizetésének a töredékét kéne kapnia. Ha ugyanis a takarító nem végzi a dolgát, pár nap múlva bokáig járnának a koszban. Ha egy képviselő nem menne be hetekig, fel sem tűnne, hiszen most is nyomogatják a gombot egymás helyett is. Eltöltenek egy egész ciklust az ország házában úgy, hogy egyszer nem hallatják a hangjukat, se kérdésük, se véleményük. Gombnyomogatásra viszont egy betanított majom is képes mindössze pár banánért. De automatikusan emelkedik a fizetésük. Nekünk meg csökken a farhát ára. Köszönjük, nem felejtjük el, amikor szavazni kell.

Én személy szerint nem kérnék több ilyen kegyet, beérném annyival, ha befejeznék áldatlan tevékenységüket, kiraknák a zsebükből a lopott holmit, és elköltöznének egy lakatlan szigetre. Úgyis szeretnek hajókázni.

De nem így tervezik. Így aztán a vezér osztogat. Úgy van vele, mint szegény cinege: „Kapkod fűhöz-fához”.