Átlagos hétköznap. MÁV. Vonatra szálltam, ügyintézni indultam. Szomjas voltam, ezért kissé száraz volt a torkom. A kocsi szinte teljesen üres, rajtam kívül három ember van itt. Velem srégen szemben – 6 széknyi távolság van közöttünk – egy néni pötyög a mobilján csendesen.

Nemsokára érkezik a kalauz, ellenőrzi a jegyemet. Odaadom, és mellé rakok egy köszönömöt is. Száraz torkomat a szó kiejtése ingerli, én pedig zsebkendőbe köhintek egyet. Velem szemben ülő néni gyilkos tekintettel mered rám. Megint köhintek – tényleg nagyon száraz torkom, de nem vagyok beteg. Felnézek, a néni undorodva, megvetőn fordítja el tőlem a fejét. „Be vagyok oltva” – mondanám neki, ha nem kéne kiabálnom, mert olyan távol ül.

Én is a telefonba temetkezem, megnézem, mikor érek oda a célállomásra. Újra felpillantok, a néni továbbra is rám mered szörnyülködve. Talán a tekintetemet is fertőzőnek véli, hiszen mikor egymásra nézünk, a sálját is az arcára húzza védekezésképpen. Ekkor megcsörren a telefonja, picit bosszús, hiszen a készülék a táskája alján van, ahhoz, hogy megtalálja, mindkét kezére szüksége van. Kénytelen leengedni a sálat az arca elől. Felveszi: „Szia, Marikám, képzeld…” Hamarosan kiderül, hogy nem Marika hívta, hanem egy call center, aki egészségmegőrzés kapcsán ajánl neki termékeket. Gyorsan lerázza a telefonálót. Újra rám pillant, visszahúzza a sálját, pedig miattam nincs mitől félnie.