Mottó: Minden elmúlik egyszer. Mindössze az emlékekké érett percek maradnak velünk, végig, életünk rögös, kanyargós útján. De jó lesz éles szemmel megnézni s látni mindent, minden rögöt ezen az úton, mert mikor elfogy majd az erőnk, és szobánk lágy melegében üldögélünk fekete, emlékező éjszakákon, csakis ezekből a pillantásaink által belénk vésődött mozzanatokból táplálhatjuk szívünket és lelkünket, s tehetjük örökké a tovatűnt pillanatok csodás, csillagporos varázsát. Papp Olivér

Olyan öt éve, hogy megismertem. Sokat nem változott. Ráncos arcán szomorkás szürke szemek ültek. Fejkendőt viselt mindig. Ősz hajszálai meg-megcsillantak a napfényben, ahogy a kapujánál állva fogadott. Mindig ott fogadott. Soha nem sikerült még bekiabálnom se a házba, mert már várt engem. Így emlékszem rá. Olykor szót váltott velem, néha búskomoran csak köszönt és várta, hogy pontosan megszámoljam a pénzt, amiből mindig száz forintot adott.

Többet tudtam róla, mint gondolta. A környező utcákban élők néha beszédesek voltak. Sok mindenen ment keresztül. Valaha jólétben élt, a falu egyik leggazdagabb családja volt az övék. Aztán jött az ellenforradalom. Ő csak így mondta. Nem érdekelte, ki hogyan hamisítja a történelmet! A férje ott veszett Pesten. A csőcselék lámpavasra akasztotta. Pedig soha nem ártott a légynek sem. Könyvelő volt, szépen keresett. Olyan kispolgár. De nem bírta Pestet, a természetben tudta kipihenni magát. Otthon még kertészkedett is.

A fiai a 60-as években disszidáltak. Amerikába mentek, ahol sokat éheztek. Egy darabig az özvegyasszony tudott nekik pénzt küldeni. Persze itthon az elvtársak nem nézték jó szemmel, de nem érdekelte. El is ment minden vagyon. A kisház maradt, és a kert. Legalább harminc éve egyedül élt. Tíz éve a fiairól sem beszélt. Senki nem tudja, mi lett velük. Teljesen egyedül maradt. Rokonok, ismerősök megelőzték őt a halálban.

Soha nem panaszkodott. Csak bólogatott, amikor jobb kedvében meghallgatott engem. Akkor néha még el is mosolyogta magát. Én szidtam a rendszert, magyaráztam neki, hogy ez nem állapot, hogy 2008-ban is 28 500 forintot hoztam, meg most is. Csak annyit mondott, hogy akkor is sok volt az éhenhaláshoz, meg most is. Szemében kimondatlanul ott volt a múlt, amikor nem kellett nélkülöznie. Amikor nem lopták el a tyúkjait, amikor nem szedték fel a krumpliját, mielőtt ő kezdett volna neki. Igen. Egy időben nagy volt a baj. Nem jött ki a szomszédjaival. Ő ugyan nem szólt egy rossz szót sem nekik, de azok sokan voltak és vagy maffiózót játszottak sikertelenül, vagy éheztek. Ha jól ment, dajdajoztak napestig, ha nem, akkor elloptak tőle egy tyúkot. Vagy bármi mást, amire szükségük volt és megtalálhatták az ő kertjében. Látható fájdalmat nem okoztak neki vele, a rendőröket is az utcabeliek értesítették. Amikor a körzeti megbízott megkérdezte, hogy akar-e feljelentést tenni – ott voltam éppen, hallottam is, hogy – azt mondta, nem akar. Éppen elég nehéz a sorsuk. Ők is áldozatok, akárcsak a férje volt a lámpavason. Aztán valahogy kiderült – talán az iskolaigazgató mondta –, hogy az asszony tanult ember volt, népművelő.

Hogy az ügy hogyan oldódott meg mégis? A rendőr átment a szomszédba, és azt mondta a renitenskedő embereknek, hogy a mama nem akar feljelentést tenni, ez a szerencséjük, de jól véssék az eszükbe, hogy a mama úgy néz ki, mint az ő meghalt édesanyjuk. Ha nem lesz meg a mama békéje, ő minden tőle telhetőt megtesz, hogy még a faluból is menekülniük kelljen! Persze ez lehet, hogy csak legenda, mint ahogy az is, hogy eme történet után előfordult, hogy a mama (nevezzük most már így) rászólt ez egyik szomszéd sihederre, hogy „gyere csak ide, te fijú!” – és amikor a legnagyobb éhínség volt január közepén, odaadott neki egy tyúkot és öt kiló krumplit. „Vidd haza anyádnak, főzzön nektek!” Nem tudni, igaz-e, de lehet, hogy így volt. A mama soha nem dicsekedett semmivel.

Aztán a mamát felkarolta egy kis csapat nyolcadikos, és segédkeztek neki a ház körüli munkákban. Ő pedig mesélt nekik, nevelte őket. Elemében volt. Tudom, mert többször mosolygott, amikor vittem neki a nyugdíjat. Ugyanúgy a 28 500 forintot. Ami nyűgnek tűnt, az lett a legjobb elfoglaltságuk ezeknek a nyolcadikosoknak, átjárni a mamámhoz hétvégén segíteni. Rajongtak érte. Végül már a felnőttek is felfigyeltek, és néha ők is átjártak segíteni, és őket is magával ragadta a szép szó, a gyönyörű mesék és történetek az emberekről, a közösségekről, amelyikből az egyik akár ők is lehettek volna. Innentől kezdve az idős hölgy nem szenvedett hiányt semmiben, és nem is fogadott el csak annyit, amennyire szüksége volt. Ha mégis volt felesleg, odaadta a szomszédoknak.

Amikor 85 éves lett, még a polgármester is meglátogatta a házánál. Egész kis ünnepség kerekedett belőle. Éppen végzett az énekkar, amikor a szomszédból egy hatévesforma kislány kezében egy szál rózsával átjött és odanyújtotta az idős asszonynak: „Anyu küldte! Boldog születésnapot kívánunk, szomszéd mama!”

Másnap az öregasszony meghalt. Az egész falu megsiratta – mondta a postás végszóként.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!