Egyre több hajléktalant láthatunk Debrecen utcáin, közülük többen odajönnek hozzánk egy kis apró, esetleg cigi reményében. A Petőfi tér környékén azonban látni lehet egy olyan alakot, aki nem kéreget… A kukákat kutatgatja, sétálgat, gesztikulál és beszél többnyire önmagával.

Minap éppen őt láttam az egyik kisbolt előtt, ami akkor már órák óta zárva volt. Ott állt ez a bácsi, és beszélt a visszatükröződő fekete üvegnek: „Miért nem mehetek be?” – kérdezte. „Más vagyok, mint a többiek, de ha pénzem van, akkor be is mehetek…” – folytatta a beszélgetést. Eközben a tükröződő alak hevesen hadonászott, hogy nem, nem, akkor sem mehet be, mert ő nem engedi. A jelenet olyan szürreális volt, hogy még egyszer vissza kellett fordulnom, megnézni, hogy igaz-e, amit látok. A bácsi továbbra is veszekedett, olykor-olykor a szeméhez is kapott, mintha talán a könnyeit törölgetné, hisz ő csak egy kiflit akart venni. A bolt pedig zárva volt, az az alak a másik oldalon semmi áron nem akarta beengedni őt.

Ennél félelmetesebb jelenetet nem igen tudok elképzelni. Végigfutott a hátamon a hideg. Nem attól a ténytől elsősorban, hogy ez az ember veszélyt jelenthet rám vagy bárki másra. Abba rémisztő belegondolni, hogy eljuthat az ember egy olyan szintre, amikor már önmagával veszekedik. Ezt látva kézzelfoghatóvá válik a magány. „Vigyázzunk egymásra!” – a csapból is ez folyik. Vigyázzunk, de ne csak maszkkal, hanem azzal is, hogy törődünk és beszélgetünk egymással. Ne engedjük, hogy bárki ilyen szintre jusson, és ha valaki aprót kér tőlünk, ne sajnáljuk tőle azt a pár kedves mondatot sem.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!