A hosszú hétvégén mi is úgy döntöttünk, hogy kimegyünk a levegőre. Mi azon szerencsések közé tartozunk, akik megoszthatják ezeket a pillanatokat mindig kalandvágyó kiskutyájukkal: Luluval. Az esetek többségében természetesen csakis pórázzal megyünk, bár ilyenkor is kiengedjük a parkban a pórázt, hogy hadd szaladgáljon kedvére. Lulu ilyenkor örömittasan szaladgál, szaglászik, élvezi a szabadságot. Szerencsésebb esetekben egy-egy amolyan általunk „kutyaparti”-nak nevezett eseményhez is tudunk csatlakozni. Ilyenkor 4-5 kutyus összeverődik, az első pár percben megismerkednek – aztán Lulu rájön, hogy ma sem ő lesz a falkavezér – és önfeledt játékba kezdenek. Különösek ezek az alkalmak, ez a néhány állat ugyanis olyan gondtalanul élvezi egymás társaságát, hogy nézők is gyűlnek olykor körénk, mosolyogva figyelik a mókát. Mostanság ugyanis elfelejtünk néha megállni és rácsodálkozni dolgokra, amelyek a kutyák szerint is eleve adottak, de mégis minden nap ugyanolyan hálásak egymásért, a zöld fűért, bokrokért – ilyen iszonyatosan egyszerű dolgokért…

A hétvégén pedig a város zajától messzire tettük meg sétánkat Lulu gyerekkori barátjával: Hádésszal, aki már profin űzi a póráz nélküli sétát. Fontos persze, hogy biztonságos helyen engedjük el kedvencünket, ahol nem tud kiszaladni az úttestre, illetve senkit nem zavar meg. Lulu természetesen örült a korlátok nélküli túrázásnak. Nyakába vette a világot, mindenre rácsodálkozott, minden új szagnak örült. Egy alkalommal ugyan messzire szaladt, de szerencsére barátja unszolására visszatért a csapatunkhoz, ezután pedig betartotta a maximális távolságot, és jött a hívó szóra. Hálás volt sok mindenért, hogy velünk lehet, hogy körülnézhet úgy, ahogyan ő akar, minden szagot beszippanthat, követheti azokat, lobogó fülekkel futkározhat a neki már viszonylag magas fűben, és élvezheti azt a borzalmasan egyszerű tényt, hogy kint van. Ilyenkor persze gazdái is átveszik a kutyáik mérhetetlen elégedettségét és nyugodtságát, elfelejtenek azon gondolkodni, hogy lesz még holnap, meg hétfő és munka. Ilyenkor csak a gazdája van a kutyával, aki mesterien ki tudja kapcsolódni, aki megtanítja arra, hogy minden egyes pici apróságnak lehet örülni, nem gondolván arra, mi lesz holnap…

És mit tegyen, akinek nincs kutyája? Jelenleg Debrecenben és minden nagyobb településen szerte az országban az állatmenhelyeken várják az önkénteseket, akik szeretnék szebbé tenni a saját és egy kutya napját is, a Debreceni Kutyaház például a honlapján is ösztönöz arra, hogy segítsünk a gazdátlan kutyának, vigyük el őket sétálni.

NASS – a Debreciner ajánlórovata.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!