Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás hazugságtengeren már túl, a totális rendőrállamokon még innen, volt egy kisnagy ország, amelyiknek az igazi fővárosát úgy nevezték, hogy Másik.

Na! Ettől a Másik fővárostól nem túl távol, de közel sem, volt egy falu, ahol egyháztartásban lakott különböző nemű szüleivel Jánoska, két utcával arrébb meg a nagymamája. Ez a Jánoska komoly fiatalember volt, egyedül elbánt a rendőrökkel, pedig még alig töltötte be a 4 és fél évet. Éldegéltek volna, amíg meg nem haltak volna, de egy október eleji napon betört a koronavírus a faluba. A koronavírus első ránézésre olyan, mint a migráns, ugyanis a faluban még senki sem látta szabad szemmel egyiket sem, tiszta időben sem. A koronavírust például azért, mert a kicsinél is kicsibb. Annyira kicsi, hogy az óvónéni észre sem vette, amikor valaki megfertőzte vele. Hogy ki lehetett, azt az óvónéni nem tudta, pedig kérdezték tőle a kontaktkutatásakor, a fél falunak azonban határozott elképzelése volt a fertőző személyéről, s ezt szívesen kibeszélte a piacon, a kocsmában, mise előtt és után, nem kímélve a vasárnapot sem.

Na! Beteg lett az óvónéni, kimutatták, hogy koronás, ezért aztán az óvodai csoportját két hét karanténra ítélték. Így került haza napközbenre is Jánoska. Még a kapujukra is ki kellett tűzni egy piros cédulát, hogy messziről láthassa mindenki, aki arra járt, hogy Jánoska otthon van egész nap. Jánoska sokat volt egyedül a házukban, mert a szüleit nem ítélték karanténra vele együtt, ők mehettek dolgozni, menniük is kellett, hogy legyen betevő. A nagymama meg nem mindig tudott Jánoskával lenni, mert középnyugdíjas lévén volt némi pénze, amit beosztással ugyan, de napi útjain elvert a gyógyszertárban meg a kisboltban, s ha találkozott valamelyik ismerősével – sok volt neki –, akkor le-leállt vele megvitatni a tényvalóságot mind helyileg, mind globálisan. Jánoskát nem zavarta az egyedüllét, tudta, hogy a televízió távkapcsolójával miként lehet belőni a mesecsatornákat.

Na! A karantén békés napjait azonban meg-megzavarta a kapucsengő hangja. Mert az is volt, kapucsengő, de csak flancolásból, mert a kiskapu mindig csak kilincsre volt zárva, télen-nyáron, éjjel-nappal, s tudta ezt minden rokon, koma, szomszéd, ismerős, szóval az egész falu. Csak az idegenek nem! Azok meg nem nagyon mentek Jánoskáékhoz, ezért aztán ritka volt a csengetés. De most! Jöttek ugyanis minden nap ellenőrizni a rendőrök, hogy a négy és fél éves Jánoska otthon van-e a karanténban szabályosan, esetleg netalán a faluban kószál, veszélyeztetve a többi népeket a vírusterjesztése által. Jöttek hol délelőtt, hol délután a rendőrök, nem egyedül, hanem mindig ketten. Nyomták a csengőt, a kapun már nem léptek be, a házba aztán végképp nem, nehogy megfertőződhessenek, nyomták a csengőt, aztán nézték az utcai ablakot, ahol pillanatokon belül feltűnt Jánoska, kiintegetett nekik, a rendőrök meg visszaintettek, majd mentek a következő óvodásgyerek házához, közben morogva, de kitartóan szidták a főnöküket, valami belügyminisztert, meg annak a főnökét, tudjukkit.

Na! Mindez azért történhetett így, mert a Jánoska felmenői kioktatták őt, ha egyedül van otthon, s megszólal a csengő, akkor kapja fel a sámliját, amin ücsörögve szokta nézni a tévét, szaladjon oda az utcai ablakhoz, a sámlira felállva integessen lelkesen. A rendőröket – meg a miniszterüket, meg a tudjukkit – csak ez érdekli, az már nem, hogy a Jánoskával egyháztartásban élő különnemű szülei és a Jánoskát minden nap legalább kétszer össze és vissza csókolgató nagymamája merre jár naphosszat. Na!

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!