Na, nálam ez az eszterházy kockás kategória. Tudják, mi az? Amikor az ember keze – kieresztett körmökkel – elindul a homlokától lefelé az áll irányába, majd ugyanez a mozdulat ismétlődik oldalirányban is.
Gondoltam is, hogy ezt biztosan komolyan mondták, mert viccnek nagyon durva lenne. Kínomban azért mosolyogni próbáltam, de éreztem, nagyon csikorog.

Aztán elkezdtem azon agyalni, vajon miféle maratoni eszmefuttatással, vad asszociációkkal jutottak erre a merész következtetésre. Hány ötletgazda összehangolt, megfeszített agytevékenysége kellett ahhoz, hogy ez a kinyilatkoztatás megszülethessen.

Elismerem, vannak általam kevéssé ismert területei is a világnak, de kétségbe ejtett már a gondolat is, hogy ennyire műveletlen lennék. Agyam végigfuttatta a „keresőprogramokat”, cikáztak benne épületek, festmények, szobrok, irodalmi művek, színház, filmek, zeneszámok, fotók, táncok, már ételcsodák is, de a foci nem volt köztük. Legyinthettem volna egyet, de sose voltam az a könnyen feladós típus. A lelkem legmélyén, a tudatalattimban és a zsigereimben éreztem, hogy kell lennie magyarázatnak.

Aztán láttam egy másik nyilatkozatot, ahol bővült a kör, ott már nem csupán művészetről volt szó, hanem a kultúráról, sőt, a civilizációról. Persze, én vagyok a hülye, a szüleim mindig arra tanítottak, ne azt nézzem, mit mondanak, hanem, hogy ki mondja. Nos, itt már gyanakodnom kellett volna, hiszen ezt az orbitális „bölcsességet” nem más mondta, mint egykori vezetőnk, aki egyéKKént mindenhez is ért. Nyilván nem vehetett visszább abból, amit a főni mondott, inkább szorgalmasan tódított egyet rajta. Valószínűleg ők az ősrobbanást vagy a világ teremtését is (kinek-kinek világnézete szerint) egy focilabdából eredeztetnék.

De volt egy felirat is a hátuk mögött, amin már a tudománnyal is hírbe hozták a focit (Labdarúgás és tudomány tanulmánykötet). Na, mondom, emmán döfi. Minden mindennel összefügg, de legesleginkább a focival. Tudomány, civilizáció. Ha jobban belegondolok, az ősember is azért jött le a fáról, mert lajhár módjára függeszkedve vagy épp indáról indára, ágról ágra ugrándozva meglátott fentről egy gömbölyű tárgyat, és kedve támadt focizni egyet. Nem is értem, hogy a krónikák és történelemtanárok miért nem említik ezt soha. Hát, ilyen ez a történelemtudomány.

Amúgy, ha már tudomány, akkor talán science fiction. Annyi köze még van hozzá. Fikció.

Na, jó, esetleg még a matematikához is. Nagy klasszikusunk, Hofi megmondta:
„Null meg nulla. Nem kéne vitatkozni meg harcolni, ez két külön dolog. Az egyik az eredmény, a másik a színvonal.”

OV szerint van, aki az üzlet, van, aki a fizikum kategóriájába sorolja, de „mi a művészet kategóriájába soroljuk, mert a mi fölfogásunk, mi úgy értjük a magyar futballt, hogy az alapvetően zseniális megsejtések és ihletettségek története.”

Ha lehet egy aprócska megjegyzésem, a zseniális megsejtések és ihletettség csak az első lépés a művészetben. Ahol még kvázi semmi szabad szemmel látható nem történt. Ami látszik, az a fociban az ügyes labdavezetés, szerelés, csel, zseniális passz és sikeres kapura rúgás vagy fejelés, amit aztán gólnak neveznek.

Ahogy Váci Mihály nagyon találóan megfogalmazta:
Nem elég jóra vágyni:
a jót akarni kell!
És nem elég akarni:
de tenni, tenni kell!

Profánabbul is meg van ez fogalmazva:
„A fociban a lényeg, hogy amikor megkapod a labdát, baromi gyorsan olyannak kell passzolni, akinek a meze ugyanolyan színű, mint a tied! Ja, és futni kell. A vízilabdában ezt már megoldották, aki nem úszik, megfullad.” (Hofi)

Addig kutakodtam, amíg sikerült rábukkannom egy érdekességre. A görögök azért már az ókorban is tudtak valamit.
agón: (‘gyülekezőhely, verseny’)
Az agón az élet-halálharcok, tétre menő küzdelmek, választási korteshadjáratok, művészeti versenyek általánosított fogalma: a szembenálló felek egyikének a legyőzése a lényeg (ez a focisták fejében nem mindig tudatosul).

agonisztika
Szó szoros értelmében az ókori görög testkultúra ősi rítusokkal egybeszőtt sajátos teljesítményrendszere, ennek vetélkedési formái, azaz a sportsikerek eléréséért folytatott küzdelem.
Ebből mondjuk, leggyakrabban az agonizálást láthatjuk a hazai pályákon. Azt valóban tökélyre fejlesztve, mondhatni, művészi szinten.

Ha valaki valamit nagyon magas színvonalon művel, azt mondjuk rá, már-már művészet, amit csinál. Nos, ha a focival kapcsolatban, mondjuk, anno a brazilok tettek volna ilyen kijelentést, vagy manapság a La Liga, Premier League, Lega Serie A résztvevői mondanák ezt, hát, még az is fura lenne. Csak, gondolom, ők nem ragadtatnák magukat ilyen kijelentésre.

Pár éve Bolognában betértem egy fagylaltozóhálózat egyik üzletébe, ahol egy fiatal srác szolgált ki, és szóba elegyedtünk. (Azért az olasz foci meg a hazai között zongorázni lehet a különbséget, mégis, úgy gondolom, a mesés Itáliában sem a calcio ugrik be az emberek többségének, amikor művészetekről hallanak.) Amikor meghallotta, hogy Magyarországról érkeztem, legnagyobb örömömre nem azt mondta, hogy aha, Budapest, Siófok, hanem az ugrott be neki, hogy Puszkász. Ez egyrészt azt jelentette, hogy tájékozott, másrészt pedig, hogy ott kábé mintha megállt volna az idő. Azt, amit ma itthon „futball” fedőnév alatt művelnek, jobb helyeken már nem is jegyzik.

Talán nem véletlen az, hogy rangos nemzetközi megmérettetésekre ki sem jutunk ezzel a sport- akarom mondani, művészeti ággal, a válogatott hosszú évtizedekig még az EB-n sem szerepelt, és a kezdeti örömök után a 2016-os versenyen sem alkotott maradandót. A világbajnokság meg konkrétan az elérhetetlen kategória, és valahol a „művészettörténet” része. És egy ilyen ország első embere meri a futballt – szerintem a magyar verziót elég lenne láblabdának hívni – a művészet kategóriájába sorolni!

A művészettel való párhuzamba állítás talán a mecenatúra kérdésében stimmel valahol. Tudjuk, hogy különösen a képzőművészet egyes ágainak jeles művelői nem Krőzusokként éltek, mondhatni korgó gyomorral, fűtetlen szobában alkottak. És nem is akármilyen csodákat. Évszázadokkal ezelőtt is volt egy igen tehetős réteg, amelyik támogatást nyújtott, ha fantáziát látott egy-egy alkotóban, műben. Csak valahogy akkoriban többnyire valami jó ügyért áldoztak pénzt, akik megtehették. Ma is vannak támogatók, de már inkább önmaguk népszerűsítésére árukapcsolásos módszerrel adják a pénzt. Ebből aztán a játékosok – bár olykor még annak sem nevezhetők, művészeknek meg pláne nem (jó, hogy nem már Krisztusból bohócot) – busásan meg vannak fizetve, valódi teljesítmény alig-alig. És egy idő után persze életbe lép „A kutya is jó dolgában vész meg” szindróma. Nos, ha ez nem lenne elég, még az állam is besegít az adófizetők olykor keserves munkával megkeresett adóforintjaival, hogy ne szenvedjenek hiányt szegény fiúk semmiben. És már megint Hofi villan be: „Úszni tud? Nem. És, ha megfizetem?”

Bizonyára mindenkinek ismerős a tipikus női kézitáska lélektana. Van abban a bizonyos retikülben az ég egy adta világon mindenféle nélkülözhetetlen limlom, kacat, csecsebecse, túlélőkészlet. És általában, amikor keresünk valamit, az a táska legeslegalján szokott lenni.

Nos, nyelvszakos létemre én is lamentálok, okoskodok itt hosszan, gondoltam már mindenre, csak a legkézenfekvőbb dologra nem. A nyelvi megoldásra, ami végig itt volt előttem, épp csak a szememet nem ütötte ki. És itt jött a megvilágosodás. Leesett a tantusz, ahogy gyerekkoromban mondtuk: csöröm-csöröm, potty. Heuréka, aha feeling.

Hiszen mi is a művészet? Hát Kunst, „magyarul” kunszt. Mit is mondunk, ha valami bagatell, nem nagy cucc? Nem nagy kunszt.
De a foci NAGY KUNSZT, azaz nagy művészet. Hát ezért nem megy! Ezért beteg a magyar futball. Na, végre, sikerült megfejteni a rejtélyt, az összefüggést!

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Egy hónapra csak 1000 forint. Köszönjük!