CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!

Mottó: „Nem lehet messze nézni lehajtott fejjel.” (Horn Gyula)

Megduplázzuk a közmunkások számát. Feltornázzuk megint 200 ezerre, merthogy annyi munkahelyet hozunk létre, amennyit a válság tönkretesz. Még több katonánk lesz. 163 ezer ember munkanélküli, ebbe benne vannak azok is, akik a járvány előtt már azok voltak (hozzáteszem ez maximum három hónap visszafelé az időben, mert nekünk csak ennyi jár). Brutálisan romlik a gazdasági mutató. Az élet újraindításában szép eredményeket értünk el! „Azzal nem nagyon lehet megvádolni, hogy értek az egészségügyhöz, de a józan eszem a helyén van, és tudom, hogy válságok idején hogyan kell védekezni.” Ha lesz nagytömegű igény, újra nyitjuk az iskolákat. – Majdnem így kopognak a szavak ránk. Kopognak, ránk kopognak!

Persze vannak, akik nem hallgatnak rádiót, nem olvasnak internetes újságokat, mert minek. Minden úgy jó, ahogy van. Teli vagyunk Voltaire gyakornokokkal és hívőkkel, akik nem temetik el őket!

Azok, akik már „munkanélkülin” vannak, akik jogosultak „szocsegélyre”, gyesre, gyedre, családi pótlékra, rokkantnyugdíjra, szolgálati járadékra, nyugdíjra, végül is megkapják, ami eddig is járt nekik. Mondjuk, nem dőzsöltek belőle eddig sem, mert az egyes ellátási formák 2008-ban megálltak a növésben. Eltörpültek az árak növekedése mellett. Ez szebb kifejezés.

Nem akarok éhbérért közmunkás lenni, objektív okok miatt kerültem ilyen helyzetbe!
Már az is utálatos, hogy lassan minden aljamunkát – amiért a piacon borsos árat kellene fizetni – a közfoglalkoztatottakkal oldanak meg. Szerintem a tönkrement cégek vezetői és munkásai sem akarnak közmunkássá válni. A tönkrement cégek helyett pedig majd újak jönnek létre. Miből? Ja!!! Közmunkás cégek! Jól van, jól van! Csak viccelek! Hogy ne adjak tippeket? Bocsi!

Az igazság az, hogy azt rebesgetik: a tönkrement cégek megmaradt vagyonát bagóért felvásárolja elit, és építenek még több házat, meg ilyenek. Mondjuk, vesznek szállodaláncokat, Balaton-parti fövenyeket és házakat, meg mindent, ami olcsóvá vált. Ez a tőkésarrogancia.

Hogy telik az idő! A katonák létszámát nem is olyan régen olyannyira csökkentették, hogy már a laktanyákat is biztonsági őrök őrizték. Hogy változik a világ, szegény alezredeskéim! Titeket meg lecseréltek (mint a biztonsági őröket szokás, nehogy lopjatok) hirtelen. Én legalább önként mondtam azt, hogy itt az esély, én mentem! Persze emlékszünk még a szocialista rendszer munkásszázadaira. Egész jól el tudták fedni a munkanélküliséget, termeltek, és keveset kaptak érte, de legalább volt ok, hogy miért. Ha sok a katona, kevesebb a munkanélküli – papíron. Újítok egy szót: Erőt, egészséget, „közmunkáskatona”!

Ki az a vezető, aki nem gondolt arra, hogy egy „maradj otthon vagy jól meghalsz” időszakban nem ugrik meg a munkanélkülisegélyt kérők száma? Ehhez képest, a bürokrácia képtelen kezelni a kérelmeket. Elvárják, hogy „ügyfélkapuzzunk”, aztán küldenek egy ajánlott levelet, amit a postás nem vetet át, hanem hagy értesítőt. 50 perc sorban állás! Király! „Maradj otthon!” Ez bizony nem vigasztalja azokat, akik erre a jövedelemre gyúrnak pár nap múlva. Hol az álláskeresési járadékom?! Hol van, Viktor? – kérdezgetik önmagukat és vadul fogadkoznak, hogy így meg úgy fognak szavazni. (Persze addig még lesz mézesmadzag és lágy kenyér.) Majd kapnak közmunkát! Ez az állam ennyire képes. Kapsz közmunkát, birkamódra felveszed a sárgamellényt, mert az ország bajban van és punktum! Harcolnod kell, vazze, mert jön a migráns, a bevándorló, az ukrán és a kínai cigarettaárus, a koreai segédmunkás, öcsém! Megértetted! Harcolj!!! Vagy dögölj éhen. Mások nem éheznek, sőt béremelést kaptak, és ők nem döglenek éhen, ők annyit is érnek. De te?! Te pedig egy sárgamellényt kapsz. (Kik ezek már? Nemrég még gumicsizmában nyomták a kolhozban, mára tőkések lett mind. A téesz meg oda… – morfondírozik a koma magában, és veszi a mellényt csendesbús magányban.)

Hú, de szép eredményeket értünk el! De miben? Miben segített az állam eleddig, azoknak az embereknek, akik kiszolgáltatottan várják, hogy a koronavírus megtámadja őket? „Maradj otthon!” – szép eredmény. Vitamin, lázcsillapító, táplálék kiegészítő, élelmiszer vagy maszk? Hm?
Elvesztetted a munkádat, közmunka lesz! Megértetted! Tönkrementél, majd jön helyedre más, sőt még le is nyúl, mert rossz helyzetben vagy, oké. Ez az élet rendje! Most „közmunkás vagyol”, megértetted! Nem Tobi, NEM, hanem közmunkás!

Közben arról szólnak a hírek, hogy más országoknak adományozunk, a székelyeknek aláírásokat gyűjtünk a területi autonómiájuk érdekében, Kínának eladósodunk egy vasútvonal miatt 200 évre (hol van már a letelepedési kötvény-botrány, gondolom, már lassan fizetünk, mint egy katonatiszt). Mi, az adófizetők, mi fizetünk, tessék elképzelni! Nekünk kell, nem a Rogánéknak. Olyan keletinyitásos hangulatban lassan kipcsákok leszünk, meg türkök, meg talán még kínaiak is. Senkiben nem fogalmazódik meg az új típusú Marshall-terv gyanúja. Jó! Legyek én a durák! Bolond vagyok! Itt csak jó kapcsolatokat ápolunk néhány milliárdért, amott csak befektetünk a jövőbe, kell nekünk Paks II. mint egy falat kenyér, és konyhája már van is, az adósságkamat pedig csak pereg-pereg, mint a homokszem a Záray-Vámosi számban. A mexikói templomok is fontosak voltak, tessék elképzelni, és végül is nem sok az a kétmilliárd, nem?

Jó-jó, az Európai Unió sem kutya, de hát mégis… Ja, hogy ott is az egészségügyi kiadások csökkentésére gyúrtak, meg a szociális kiadások lefaragására? Eminens a mi Viktorunk, ebben is! Fenegyerek, de jól elviselik, csak ne plakátozna itthon annyit! Mikor nyílnak a magánadományokból épülő közkórházak, amik előtt jól lehet sírni adományozónak és féllábú rokkantnak is? Láttam ám amerikai filmet, kedveskéim.

Aki nem kapart, az annyit is ér… Brutálisan romlik a gazdasági mutatónk! (Hozzáteszem, sokunké biztosan.) Ki hitte volna! …és mennyit spóroltunk meg eddig a saját pénzünkből az államnak mondjuk, mondjuk, mondjuk: Romániához képest, ahol a székelyeink – a mi kettős állampolgárságú szavazóink – területi autonómiát követelnek? Mennyit spóroltunk meg a vírus miatt jól befagyasztott általános egészségügyön? Mennyit a „felszabadított” kórházi ágyakon? Mennyit a képviselők fizetésén? Hol spóroltunk még? A kastélyfelújításokon, a nagyberuházások lefújásán? Zuckerbergjeink megadóztatásával? Hol spóroltunk? Ja, hogy nem spóroltunk! Nem is lehetett. Én, megértem. Sokba van ez a „maradj otthon”, sokba. Bocsánat, de kinek? – Hát nekünk! Igaz-igaz! Végül is, szabadság-egyenlőség-testvériség vagy mi a fene!

Most mi lesz a 60 nappal? Betartják. Addig nincs pénz? Az állam addig nem ad? Nem lesz pénz? Nálunk hány százalékot adott, hogy megmaradjon a munkahelyünk? Hogy fogunk így a hétvégén kirajzani a barkácsáruházakba, és ezerrel menni az M0-son? Igaz, igaz. Befektettünk máshol 18 milliárd forintot a jövőbe. Ez pont vígasztaja most azokat, akik elkötelezett kormánypártiak. Még akkor is, ha már nincs munkájuk. Ez szinte biztos! Ha kell, integetnek is.

„Nem lehet messze nézni lehajtott fejjel” – pedig egy közmunkástól épp ezt várja el az ember … vagy ha nem is az ember, akkor a kormány. 56 ezer forintos fizetéssel (amelynek a felét akár holnap is levonhatja a törvényes uzsorásrendszer) például csatornatisztításért cserébe. Nem szoktak az emberek „büszkeséget kapni” tőle. Szóval: ki népei vagytok? – kérdezte Bujkó egy Kinizsi Pálról szóló delfinkönyv egyik lapján, olyan 1972-ben… Ki népei vagytok? Tán Vendek?

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!