Egy-egy csomónál hosszasan elidőzöm: egyszer, kétszer, háromszor is át van húzva, így nehéz kiegyenesíteni. Egyre nagyobb a gombolyag, van benne vérpiros, égkék, napsárga és még megannyi szín, aminek nem látni a végét. Egymásba fonódva várják, hogy kezeim között megtalálják helyüket, s idővel, ha úgy tetszik, küldetésüket is, hisz mint egyszerű fonalszálak, nem sokra nézi őket senki. Mennyivel szebbek sormintába rendezve, mennyivel hasznosabbak funkcióval ellátva, mint így, egyetlen, átláthatatlan gombolyagban.

Bárki gondolhatná, hogy egyszerű dolgom van, mert a kibogozáshoz és a sormintákhoz is kaptam már éppen elég útmutatót. Ebből a példatárból kedvemre válogathatok, s még azt is eldönthetem, melyik a kedvenc színem, melyikkel szeretném kezdeni. Azt is hihetnék, hogy ez a gombolyag korántsem olyan átláthatatlan, csak kell még az eszköztáron kívül hozzá némi elhatározás, türelem és kitartás.

Csakhogy a gombolyagból kivágni szálat nem lehet, s a piros szálakból sem lesz varázsütésre kék színű. Csupán annyit tehetek, hogy szüntelenül keresem a színek harmóniáját. Megbarátkozom azzal is, hogy a sok bogozás közben a szálak egyre csak kopnak, bolyhosodnak, és sosem lesznek már olyanok, mint voltak. Igazi valójában már egyetlen, a gombolyag belsejébe került színt sem láthatok, mert idővel mindegyikük összekapaszkodott egy másikkal, majd egy harmadikkal.

Sokszor egyszerűen csak félreteszem a fonalakat, nézem kívülről, egészen távolinak tűnnek, mintha semmi közöm nem lenne hozzájuk. Nem értem, mikor, miért lett olyan, amilyen, és még azt sem tudom pontosan, miért is annyira fontos nekem, hogy felszámoljam a gombolyagot, s a szálakat szépen, sorban egymás mellé rendezzem, szín szerint. Miért nem tudok egyszerűen csak játszani a gombolyaggal, akár egy kismacska: gurítgatnám jobbra-balra, közben érdeklődő, nyitott tekintettel csodálnám a szálak összességét. Miért kell nekem a kusza, színes szálak között is a rendet keresnem, miért nem tudom elfogadni, hogy az a csomókkal együtt is lehet tökéletes?

Talán azért, mert arra vágyom, hogy megöregedve, egy hintaszékben hátra dőlve, ebből a gombolyagból hibátlan kötéseket adhassak át az unokáknak, olyat, amivel nekik már nem lesz gondjuk, csak magukra veszik, s az óvja, védelmezi őket a hidegtől. Már nem kell kibontani, nem kell újra kötni, csak szeretni, élvezni, könnyen boldogulni.

Gurul a gombolyag, peregnek a percek: mennyi szál, mennyi csomó, mennyi idő még!

(folytatása következik)

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!