Bort, búzát, békességet! Mi más jókat kívánhatnék, hagyományainkat tisztelve, szűkebb és tágabb hazám lakóinak az új esztendőre, s úgy általában a jövőre nézve? Mindezek mellett, alighanem sok minden mást. Merthogy éppenséggel ezek pontosan olyanok, ezen vagy azon ok miatt, amelyek nem növelnék érdemben egyéni vagy közös kívánságlistánk értékét.

Hisz borunk és búzánk remélhetőleg, akárcsak évszázadok óta, ezután szintén lesz, hacsak valami katasztrofális esemény nem vár ránk. Az esetben is beérnek, ha külön nem foglaljuk kívánalmaink közé. Nem mellesleg azért viszont hiába imádkoznánk, hogy az év minden napján mindenkinek legalább elegendő jussék a mondásban lényegileg „rejtőző” mindennapi élelmekből.

Békesség pedig, visszatérve eredeti jókívánságunkhoz, jövőre szintén elképzelhetetlenül elképzelhetetlen marad. Mármint azok között, akik születésük, papírjaik, lakhelyük vagy más okokból magyarnak vallják vagy tartathatják magukat. Igaz, attól még kívánhatjuk a békességet, vagyis azt, hogy tegyük félre azon ellentéteinket, amelyekről pár éve még azt sem sejtettük, hogy léteznek közöttünk. S amelyek korábban bensőséges, szívélyes baráti, kollegiális, rosszabb esetben családi kapcsolatainkat mérgezték, mérgezik. S ki tudja, meddig fogják még. Legalábbis ez a magyar valóság forgatókönyv látszik reálisnak és megvalósulónak beláthatatlan időkig. Persze, ettől még magunkban megfogadhatjuk, hogy ezentúl azokkal ugyanúgy egyet fogunk érteni, akikkel nem értünk egyet. Ám attól a valóság még nem fog érzékelhetően változni. Hacsak azok nem változtatnak rajta, akik a társadalmi együttélésünk minőségét és karakterét ténylegesen képesek javítani. Ám az ó év utolsó napjaiban semmilyen égi jel nem mutatott arra, hogy efféle tervezeteik lennének.

Változik ez ügyben bármi attól, hogy néhány, amúgy is feszt száguldozó csillag újabb ívet fut be a pályáján 2020-ban? Erősen kétlem, mert földhözragadt jeleket nem látok rá. Csodák pedig nincsenek. Társadalmi törvényeket illetően ráadásul végletesen, netán végzetesen nincsenek.

De mit kívánhatnánk – első mondatom szellemében – Debrecennek és környékének? Valami olyasmit, amely megvalósítható és nem csupán népi mondásokat felidézve hasznos. Magam például első helyen azt szeretném, ha vidékünk sok-sok terabájtot „teremne”. Nem a szó szoros értelmében, hisz például a Tócó-völgyet aligha lehet magyar Szilícium-völggyé varázsolni. Viszont, a ki tudja mióta, a múltjába feledkező város mintha kezdené felismerni, hogy a múltból nem lehet megélni. Sokra vinni, a jövő, sőt már a jelen okos városává válni pedig végképpen nem.

Márpedig a város mindenkori vezetői nagyon ambicionálják, hogy a megyeszékhely ne csupán egy legyen a nagyobb magyar városok sorában, hanem kitűnjék közülük. Ehhez viszont nem csupán okos és sokra hívatott polgárok szükségeltetnek, hanem ilyen képességű dolgozókat foglalkoztató munkahelyek szintúgy. Amelyeknek úgy kellenek a terabájtok, hogy a központi szándékok szerint felvirágoztassák a virágok városát, mint egy falat kenyér. Az intelligens munkahelyek nem mellesleg egybeesnek azzal a többször kinyilvánított óhajjal, hogy az itteni iskolákban kitanult emberfők helyben, s ne a fővárosban vagy külföldön kamatoztassák Debrecenben megszerzett, konvertálható
tudásukat. Ma ugyan még ott sem tartunk, hogy olyan minőségű és méretű összeszerelő „műhelyként” tarthatnánk számon a térséget, mint más magyar vidékeket. Ám ettől még elkerülhetetlen, hogy minél előbb az egész világon élenjáróként emlegetett nemzetgazdasági ágazatokra koncentráljon a város.

A gazdasági konzervativizmus ugyanis nagyon sokba kerül, s semmit sem lehet belőle profitálni. Annyit sem, mint az egykori történelmi eseményekből mai közérzetünk alakításában. Tegyük hozzá, a magas színvonalú, hagyományosan kétkezinek nevezett szakmák művelői nélkül nemcsak okos, de semmilyen civilizált élet sem képzelhető el. Amely szakmák egynémelyikének avatott művelői közül nagyon sokan, hogy még „fokozottabb” legyen a helyzet, ma ugyanúgy külhonban keresik kenyerüket, s talán a jól végzett munka utáni sörüket, mint a globálisan legkapósabb tudományok képviselői közül nem kevés honfitársunk.

Mi tagadás, ha valaminek a bővében leszünk a jövőben, jövőre, az a kérdőjelek sokasága. Elkerülhetetlen, hogy már napokon belül kezdjék keresni a választ, főként, azok, akiknek ez a pillanatnyi foglalkozásuk, beosztásuk. S ezen „tantárgyban” a hangzatos szóbeli feleletek, vagyis a szólamszerű válaszok gyakorlatilag semmit sem érnek. Egészen addig nincs jelentőségük, míg sikeresen, szakszerűen, tisztességes körülmények között meg nem valósulnak a beígért tervek, koncepciók.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!