Lekéstük a karácsonyt – viccelődtünk minap a férjemmel az egyik helyi bevásárlóközpontban, ahol már karácsonyi csomagokat alig, pezsgőt viszont ezerfélét kapni szilveszterre. Nem vettünk belőle, mi egyelőre még a karácsonyra készülünk, vagyis inkább csak készülnénk. Egyébként is, akad még a szekrényben az esküvőre kapott és vásárolt pezsgők közül – csak nem szökött ki belőlük másfél év alatt a buborék.

Nem szeretjük, hogy ennyire egymásba csúsztak az ünnepek, és mint rajtunk kívül még sokan, mi sem szeretünk a boltban tolongani, majd rádöbbenni, hogy valószínűleg már november elején elfogyott, amit mi karácsonyra szerettünk volna megvásárolni. Próbálkoztunk már azzal is, hogy hétköznap délelőtt indultunk bevásárló útra, de a tömeg akkor sem volt kisebb – sőt! Apránként, nyugodtan, csak megpróbáltuk megvenni azt a néhány semmiséget, amivel szeretnénk majd édesanyáinknak köszönetet mondani, vagy mosolyt csalni a gyerekek arcára.

A munkában vagy épp a bevásárlások során nem egyszerű, mondhatni lehetetlen az átszellemülés – egy-egy kósza pillanatot leszámítva –, így hát otthon próbáljuk ünnepi díszbe öltöztetni a lelkünket – és persze az albérletet. Régóta lakunk már ebben a szép babakék társasházban, így díszeinknek is megvan a megszokott helye. Az adventi koszorú az étkezőasztalra kerül a három kismécses mellé, a csillag az ablakra, az angyalka a bejárati ajtóra, a hóember a szekrényre, a hosszú műfenyőág pedig a konyhaszekrény tetejére – férjem számomra teljesen érthetetlen és mérhetetlen türelmének hála.

Visszatérő szokásommá vált az is, hogy apránként, szinte észrevétlenül csenem a lakásba a karácsonyt. Mikulás előtt néhány nappal kezdem az őt megformázó, apró tárgyakkal, aztán jönnek mellé a rénszarvasok, angyalok és persze Jézuska a jászolban, meg a sok-sok fény. Aki látja ilyenkor az albérletet, könnyen rájöhet, hogy egy kissé fényfüzérfüggők vagyunk, mert hát ahova lehet, oda mi ilyentájt felaggatjuk őket. Ilyenkor sokkal otthonosabb az albérlet, hiába, hogy a bútorok zöme sem a miénk. Az ilyen-olyan okokból mi is jobban szeretünk inkább itthon lenni karácsony tájékán. És persze otthon is, mert bár saját házunk még nincsen, de szerencsések vagyunk, mert szüleink hazavárnak minket ünnepekkor is.

A minap eldöntöttem, hogy nem szeretném lekésni a karácsonyt. Szeretném hosszasan csodálni, ahogy a karácsonyfa fénye megcsillan szeretteim szemében. Sírni a boldogságtól az ünnepi asztalnál, amikor keresztlányom csodásan mondja a verset. Együtt nevetni azon, hogyan csetlett-botlott ez az évünk is. Karácsonykor a szeretet von körénk védőburkot, s egy kis időre feledésbe merül minden fájdalom, félelem, beteljesületlen vágy, merthogy végre néhány napra felismerjük: ennél többet nem is szeretnénk.

Így készülünk a karácsonyra, és számolom vissza a napokat, hogy mikor mehetek már végre haza édesanyámhoz bejglit sütni, merthogy szeretném ezt is megtanulni tőle. A kövér rudak tetejéről mindenki könnyen rájöhet majd: bizony, jól teletömtük őket dióval.

(folytatása következik)

HÁRMAN FOGUNK ÖRÜLNI, ha a Debreciner online újságunk előfizetését adja karácsonyi ajándékba!
Ő, akit megajándékoz, Ön, aki megajándékozza. És mi, a Debreciner szerkesztősége.
Ide kattintva lehet előfizetni a Debrecinerre.
Köszönjük!