Rögtön utána felvetődött bennem, hogy mennyire etikus egy tök idegen személyes dolgait kiteregetni. Majd rájöttem, ha ő – az egész lényéből sugárzott, hogy mindegy hogy, de fel akar tűnni – vélhetően nap mint nap így vonul embertársai között, akkor az onnantól már közösségi ügy. Akár tetszik nekünk, akár nem.

Több ember egy helyen, egyeseket válaszfal tesz egymás számára láthatatlanná, de nem hallhatatlanná – sajnos a halandóság viszont megmaradt. Fülemben a telefonom világa, ám még így is beszűrődik valami hangos terefere. Gondoltam, biztos a személyzet valamelyik tagja mondja a magáét. A páciensek miért hablatyolnának ekkora hangerővel? Nem szokás ilyen helyeken. Érteni nem értem, csak amikor fülem szabaddá vált, s jobban odafigyelhettem. Indulatos hölgy, telefon a kezében – amikor megláttam, kiderült, mégsem ápoló vagy orvos. Szeme kétségbeesetten próbálja az éteren át bizonygatni a maga igazát, mintha látná a másik fél odaát.

„Fene a paplanszáját, most jól összevesztünk miatta! Na, jó, nem csinálok segget a számból. Ezért most jól kiosztanám!” Ezek szerint a szaftos előzményekről lemaradtam, ó, de sajnálom..

Az emberek csendben magukba révednek, mintha senki sem lenne fültanúja ennek a magánbeszélgetésnek. A hölgy pedig, mintha csak otthon lenne, tovább harsogja mások számára érdektelen, sőt idővel kínossá váló mondókáját. Megtudjuk, hogy valaki valamit félreértett, közben hol felkacag, hol zsörtölődik, hol sétálgat, hol egyszerre a kettőt – láthatóan zavarja az ott lévőket. Közben a nő szeme ide-oda rebben, de nem azt látom rajta, hogy azt lesné, nehogy valaki kihallgassa, éppen ellenkezőleg, olybá tűnik, hogy az frusztrálná (még a témánál is jobban), ha süket fülekre lelne környezetében. Egyszer csak mintha már könnybe is lábadna a két szemafor homloka alatt, de valahogy nem tűnik őszintének. Aztán rájöttem: kortárs színdarabot ad elő ad hoc jelleggel – hát immár nagyobb figyelemmel követem, legyen meg a jutalma.

„Akkor ő nem okos, mert..” – a folytatás dünnyögésbe vész. Szóba kerül az illető anyja is, egy férfi neve, mindenféle rokoni kapcsolatok. Kiderül, kit utál jobban még annál is, akit pedig valóban utál. „Nem nyalizok, nem védem, de egy rossz szót se róla, hidd el nekem most!” – szaggat bele a levegőbe magyarázkodása. Az ápolók fel-felkapják a fejüket, de még nem mondanak semmit. Majd jön egy ütemes „Istenem! Aha. Istenem! Aha.” Nyilván a másik érvel vagy reagál valamire. Mintha csak egy igen modern rapet hallgatnánk, magamban elkezdem ismételgetni a két szót, és mosolygok a bajszom alatt – egész jó, ha picit kidolgozná, felléphetne vele valamelyik tehetségkutatóban, egy kört tuti továbbmenne. Csak valami jó kíséret kéne hozzá – mi nem vállalkozunk rá, ez nem interaktív műsor, a közönséget nem vonja be, elég neki, ha folyamatosan szerepel.

Lassan azonban megunom, egyébként is már mehetnékem van, ám kifele araszolva beüt a „Ne haragudj, de hülyeséget mondsz” – erélyes frissítése a dialógusnak. Második felvonás kezdődik. Lesz katarzis is? „Nem értem én ezt az egészet, de tanultam belőle, sose mondok senkinek semmit már.” Késő bánat, csak az egész váróterem hallja, amint semmit se..

„Kihasznál téged ezzel az odaköltözéssel” – végre valami konkrétum, a rap átvált szappanoperába. Ez az! Ám mielőtt kifejlődne a valós sztori, az egyik nővérke – a csípősebb fajtából – szikáran odaszól: „Legyen szíves menjen arrébb, nem hallom a saját hangomat!” – épp egy beteg adatait egyeztetné. Főhősnőnk egy sanda oldalnézéssel arrébb vonul, s leül, de folytatja, ám ez már mormogásba hal, mivel végleg a távozás mellett döntök.

Szabadság!!! Ám amint kabátomat veszem fel, jön a csavaros csattanó. Morajlás a háttérben, egy gyenge hang szól: „Jaj, nem, jól vagyok, csak megszédültem.” A nő addig hergelte magát fennhangon, s egyúttal környezetét is, amíg (addig semmi baja nem látszott) tényleg megsínylette azt a szervezete. A nővér az akkor már széken pihegő hölgyhöz siet, ránéz, majd minden felindultság nélkül kiált a közeli rendelő nyitott ajtaja felé: „Kérem az orvost, jöjjön ide, valaki rosszul lett!”

Tanulság: ha a betegség nem viszi el, majd elintézi magát a magyar beteg. A hölgy 15 perc világhírneve megvolt, láthatóan már előbb belebetegedett volna, ha nem idegenek előtt tárgyalja ki személyes dolgait. Ám a hatás így sem maradt el – igaz, vastaps és visszahívás nem járt érte.