Én viszont elhallgatok, pontosabban abba hagyom a mondatot. Egyrészt mert fogalmam sincs, mi következne a bizonyára szellemes párbeszéd során. Másrészt, s ez esetben ez a fontosabb, nagyjából ezen magasságban hallottam vagy olvastam az utolsó olyan politikai viccet, melynek nem azonosítható a szerzője.

Tehát nem ma volt.

Hol van már Obama? Putyin is némi hatalmi kitérő után lett újra elnök. Csak a mi Viktorunk őrzi sziklaszilárdan első helyét a tabella élén. Ha nem is az NB I-ben, de a felcsúti települési kispályás bajnokságban mindenképpen. Az ő állandó pozíciója szempontjából tehát beazonosíthatatlan időpontnak tekintendő a harmatgyenge trufa születése. Amely egyébként egy ősrégi Kádár-Brezsnyev-Csau párbeszéd parafrázisa. Mindazonáltal a jelek arra utalnak, hogy igen régen keletkezett. Mondjuk, amikor egy újszülöttnek nemcsak minden vicc, de minden Obama új volt. Ha leszámítjuk az utóbbi egy-másfél évtized stand-up szerzőinek jó bemondásait, azt kell látnunk, hogy az egykori legendás magyar humorérzék nagyon nem találja kifutási lehetőségeit. Mondhatnánk, egyelőre legalább annyit késik a kora esti homályban, mint egy gyorsított IC vonat szokott.

Hogy megérkeznek-e valaha is a nép ajkán, a pesti aszfalton, a debreceni díszburkolaton és hazánk más tájain született valódi politikai viccek a munkapadok, íróasztalok, kocsmai pultok világába, az számomra meglehetősen kétséges. Merthogy arra gyanakszom, hogy érzékelhetően kiveszőben vannak. Mármint az olyanok, amelyek a vicc alapvető tulajdonságának megfelelően, nem egy szerző termékeny agymunkájának termékei, s mint ilyenek, elvileg jogvédettek. Hanem azok, amelyek valóban anonim humoristák, diákok, esztergályosok, tanárok, katonatisztek vagyis a vicc születésének szempontjából civil foglalkozást űzők egykor eleresztett aranyköpéseiből származtak. S aztán formálódtak olyan poénná, amelyet akár úri társaságban is elsüthetett szégyenkezés nélkül az ember. Merthogy annyira találóan, az abszurditásig merészkedve figurázta ki az adott korszak közéleti jelenségeit.

Szóval attól tartok, hogy az egykori amatőr viccgyárosok mai utódaira olyan mázsás teherként nehezednek a valóság tényei, hogy meg sem tudnak szólalni. Ilyen körülmények között valóban meglehetősen nehéz minőségi nevetnivalót kiagyalni. Jó ideje ugyanis a lekvár teszi el a konzervgyári munkásokat, vagyis felborult a világ rendje. Mondhatnánk: a politikai valóság, a tények, hazugságok, cselekedetek, ostobaságok stb. olyannyira felülmúlják a korábban elképzelt realitás határait, hogy egyszerűen képtelenség viccet faragni belőlük. Magam szintén elmerengtem pár aktuálpolitikai ügyön, s mindannyiszor rádöbbentem, hogy a valóság magasról lepipálja az esetleges tréfálkozási próbálkozásokat. Ergo, ezekből nem lesz vicc. Legfeljebb olyan rossz, hogy valami egészen másnak kellene őket nevezni.

Nem mondom, hogy egy letűnt korszakban nem volt amolyan gőzkieresztő szerepe a jó politikai vicceknek. De attól még jó és találó volt többségük. Ám ha ma szétnézzünk a mindenre választ adó net világában, viccelődés címszó alatt pornóba hajló szexet, a két nemet kifigurázó peremhelyzeteket, idős kort lealacsonyító idétlenségeket meg szerencsétlen(kedő) állatokat találunk. Ha rálelünk egy úgynevezett politikai viccre, az szakállas és bugyuta. Sőt, tisztelet a kivételnek, valamely, már gyerekkoromban elcsépeltnek számító poénkodás remake-je.

Nem ragozom tovább, mert elviccelni magam sem vagyok képes, ám mégiscsak nyugtalanít a dolog. Mármint, hogy a köröttünk lévő valóság abszurdabb és kifordítottabb legyen, mint az ennek ábrázolására hívatott politikai viccek.

Nem tudom, eljön-e még az az idő, amikor magán meggyőződésünk mellett és ellenére jó szívvel képesek leszünk akár saját magunk választott politikusán jó nevetni. Persze, ehhez mindenekelőtt olyan közéleti emberek megnyilvánulásai kellenének, akik képesek lesznek saját magukat kinevetni egy-egy nagy balfogásuk vagy nyilvánvalóan hasbaakasztós (értsd, mesedélután) dumájuk után. Ám ahol a kölcsönös és keresztbe-kas gyűlölködés és kirekesztés a köznapok talaja, azzal számolhatunk, hogy az nem lesz a mindenki számára egyként humoros viccelődés számára megfelelő talaj. A jó, nagyvonalúan megértő szellemű, emberi gyengeségeinkkel is számoló politikai vicc számára pedig egyenesen mérgezőnek minősíthető.