Az indok az volt, hogy kolléganőm szerette volna bebizonyítani a kutyára vágyó kisfiának, hogy bizony a kutyatartás nem csak annyiról szól, hogy van ez a cuki kis élőlény, akit simogatsz, ha épp nincs jobb dolgod… Hanem arról is, hogy bizony etetni kell, bizony néha oda piszkol, ahová nem kéne, vagy éppen hisztizik, hogy ő most játszana, meg unatkozik, meg szomjas is, meg amúgy szerinte oda is piszkolt valahová, ahová nem kellet volna, és szerinte az ott problémás, de nem bírta visszatartani, és na ez van, de ő szólt, csak takarítsuk már fel…

Lényeg, hogy péntektől vasárnapig Lulu kimenőt kapott. Az első esténk azzal telt, hogy folyamatosan hívogattam Lulu őrzőjét, hogy mi újság vele. Eszik? Mozog? Él? Nem hagytátok el? Minden oké? Nem harapdál? Az hogy lehet… Na jó, akkor minden oké. Na de evett? Mit evett? És ivott? És ha bepiszkolt, milyen az állaga a produkciónak? Kiborító, mintha gyereked lenne.

Az első este Lulu nélkül csak a félelemről szólt: hogy valakit biztos megharapott, megölt, behányt, megszökött, tudomisén. Majd este álomra hajtod a fejedet, és valami hiányzik. Nem kell elhajtani húszszor, hogy Lulu nem, te továbbra sem jöhetsz fel az ágyra, hanem a helyeden alszol. Úgyhogy HELYEDRE! Másnap felébredsz reggel nyolckor… Fura reggel nyolckor ébredni, senki sem keltett már fél hétkor, hogy ő amúgy éhes, meg lehet, hogy megint nem bírt visszatartani valamit… Alhatsz úgy, hogy nem ugrál ott melletted Ő. Persze te csodálkozol, ébredés után újra telefon. De mit csinál, nem zajongott éjszaka? Majd kapod a fotót, hogy alszik csendesen. Ne már!? De nyüszített? Nem hiányoztunk neki? Éjszaka nem – érkezik a válasz, és valahol be nem vallott módon rosszul esik, hogy a kiskutyád nem sírt utána…

Elmész reggelit venni, enni kell, szokás szerint, veszel kutyakaját, mert kell majd, de nincs ott senki, aki boldogan vár, mert tudja, hogy az övé. Meg aztán ott az indulás is, nincs ott ez a kis lény, aki pattog, hogy séta-séta!? Ajtó, póráz, megyünk! Na, de tegyél már le induljunk! – hisztis ugatás formájában. Majd leérsz, és már tudod azt a hangot, Lulu ütemes csattogását: tüptürüptürüp, ahogy ütemet ad a sétátoknak, csak az az üres csönd. Megint telefon. Vittétek sétálni? Igen – jön a válasz. Ó, nélkülem is tud így ügetni, és az a hang, ahogy a kis kutyakörmei a betont súrolják – hiányzott. Csak te vagy, az út meg a csönd, és tudod, hogy valami onnan nagyon hiányzik. Csak két éjszakát töltött nélkülünk, fura volt: idegen…