Nem volt koránkelő, bár azt tartják, az öregek a kakasokkal kelnek, Panni néni lustálkodva ébredt minden reggel. Legalább negyven éve egyedül élt, két fiát is segítség nélkül nevelte fel. Elvált, a férje – akinek nevét azóta is viseli – nem volt jó ember, ivott is, agresszívan viselkedett, a gyerekekkel nem foglalkozott, gyerektartást nem fizetett, csak a rosszhírüket keltette. Panni néni úgy tartotta, életében a leghasznosabb dolog, amit az ura tett, az volt, hogy egyszer csak meghalt. Ezt is úgy tudta meg, hogy kiértesítették őt a hatóságok. Egy könnycseppet sem ejtett akkor, inkább elkészítette a kedvenc süteményét, a zserbót. A lapok közé dupla vastagságban kente a baracklekvárt és szórta a diót, hisz’ mit ünnepeljen, ha nem ezt – gondolta. Mellé még az idősebbik fia által készíttetett körtepálinkát is felbontotta. Sosem ivott, de akkor jólesett az az egy kupica. Többet sem gondolt azután az emberre, aki megkeserítette legszebb, ifjú éveit.

Fiait viszont rajongásig szerette, talán túlzottan is. Hiába repültek ki már rég a családi fészekből, édesanyjuk valahogy mindig vissza-visszaédesgette őket magához. Sosem találta megfelelőnek egyik választottjukat sem, és addig-addig zsennyegett a fülükbe arról, milyen asszony lenne az igazán jó asszony – természetesen az aktuális nőhöz képest mindig más –, míg végül a fiúk kiadták a párjaik útját.

Panni néni aztán minden ilyen eset után büszkén újságolta úton-útfélen, hogy ő bizony már kezdettől érezte, hogy az Éva, a Móni, a Dóra, a Hajni nem lesz jó választás, de ő nem akart beleszólni. Remélte, hogy a gyermekei előbb-utóbb jobb belátásra térnek, s lám: úgy is lett. Nem bánta, hogy azokban az időkben újra mindennap főznie kellett, hisz’ akkor érezte igazán, hogy ismét van miért élnie. Volt ugyan két macskája, mindkettőt a fiaitól kapta engesztelésül, mikor újra és újra szerelmesek lettek valakibe. De a macskák csak macskák, enni esznek, olykor szeretgetni is hagyják magukat, viszont ennyiben kimerül a napi tevékenységük. Nem lehet őket terelgetni.

A faluban nagyjából mindenki tudta és ismerte a Csák fiúk aktuális magánéletét, és mindenki tudta vagy sejtette, hogy párkapcsolati sikertelenségeik mögött a mindig mézes-mázos Panni néni állt. Csak ők nem, vagy nem akartak tudomást venni róla. Úgy gondolták, hogy mindkettejük számára megvan már valahol az igazi, csupán még ők nem találtak rájuk, s ez a sok-sok tapasztalás a hasznukra válik a későbbiekben.

Pali, az idősebbik fiú volt a kedvence Panni néninek, s ezt nem is rejtette véka alá, noha nagy hangja miatt ő emlékeztette leginkább a volt férjére. Szerette, mert mindig jött, hívás nélkül is, és anélkül tudta, mik a ház körüli teendők, hogy az anyjának mondania kellett volna. Míg ő legalább kétnaponta meglátogatta egy szem szülőjét, addig a kisebbik gyermek, Laci csak kéthetente jött egy napra. A két fiú felnőtt korára feltűnően kerülte egymás társaságát. Panni néni szerint ezen nincs is mit csodálkozni: az egyikük tűz jegyű, a másik víz. Érthető, ha nem jönnek ki egymással. Mintha ezzel önmagát is felmentené az alól, hogy nem nevelt jó testvéreket belőlük az örökös kivételezéssel.

Amikor a két macska mellé egy kiöregedett, gazdátlanul maradt kutyát vitt Pali a házhoz, mindenki tudta: nő van a dologban. Ahogyan az lenni szokott, ismét ritkultak a látogatások. Panni néni pedig elkeseredettségében újra előszeretettel vadászott a járókelőkre, ismerősökre, hogy a gangról megszólítva őket, elsírhassa bánatát. „Szerintem Pali már alig várja, hogy jöhessen, mert ez az új nő olyan elfoglalt, hogy csak heti egyszer főz egy nagy adagot. Pedig az én fiam a friss ételt szereti.” „Azt mondja nekem a múltkor a konyhában, mikor itt voltak: bárcsak nekem is lenne időm így főzőcskézni. Én meg egyből válaszoltam is neki, hogy két gyereket neveltem egyedül, három műszakban dolgoztam, és mindig volt mit enniük. Láttam rajta, hogy megsértődött, de mit bánom én…” „Sokat van egyedül az én fiam, mert a Móni mindig csak este jár haza munkából. Biztos, nem véletlenül vált el tőle az előző férje sem…” És ezt mesélte mindenhol, úton-útfélen, és a folyamatos panaszkodással csak még jobban meggyűlölte azt a nőt, akit nem is ismert igazán.

Kitartásának ismét meglett az eredménye. Pár hónappal később Pali újra gyakrabban járt haza édesanyjához, Panni néni pedig ismét mindennap boldogan kelt útra a kisboltba, hogy megvásárolja a hozzávalókat ahhoz a fogáshoz, amit a fia éppen megkívánt. „Teljesen lefogyott, csont és bőr, mondtam én, hogy nem lesz ennek jó vége. Külön is költöztek” – újságolta diadalittasan a boltos Katikának, bár nagyon igyekezett úgy tenni, hogy az öröme ne látszódjék, mégsem sikerült. Botját ritmusosan csapta a földhöz hazafelé menet, és szinte mindenkihez volt egy-egy kedves szava.

Ám Palit ezúttal tényleg megviselte, hogy egyedül maradt. Talán hatottak rá testvére szavai, akivel a tél közeledtével együtt hasogatták a tűzifát édesanyjuk udvarán. Miután Pali szurkálódott az öccsével, hogy milyen ritkán jár segíteni, látszik, hogy a favágáshoz sem fűlik a foga, Laci kifakadt: „Te tényleg ilyen vak vagy? Nem veszed észre, hogy anyu teszi tönkre az életünket folyamatosan? És te mindig-mindig itt kötsz ki… Felnőtt férfi létedre, közel az ötvenhez, hagyod, hogy az anyukád gondoskodjon rólad. Szégyellnivalóm, hidd el, nem nekem van.” Pali ezek után sértődötten kocsiba ült és elhajtott. Panni néni pedig fennhangon érdeklődött Lacinál, hogy ugyan min vesztek már megint össze, de nem tudott meg semmit, pedig nagyon kíváncsi volt. Mikor beesteledett, Laci elköszönt édesanyjától, de Pali továbbra sem tért vissza, telefonját is kikapcsolta. Panni néni egész éjjel nem aludt, folyamatosan arra gondolt, hogy valahol balesetet szenvedett a fia, szarvasbőgés is van, nem biztonságos már sötétedéskor kocsikázni. Annyira belemerült az aggodalomba, hogy a macskák hiába kaparták az ajtót, vacsorát aznap már nem kaptak, és a kutya is egész éjjel vonyított. Rosszat sejtett.

„Szevasz, öreglány!” – köszönt bele a telefonba másnap reggel Pali, de édesanyját nem engedte szóhoz jutni. „Úgy tudom, Laci befejezte a favágást tegnap. Én egy darabig nem megyek. Kérlek, csak akkor keress, ha vészhelyzet van. Szervusz!” És ezzel bontotta is a vonalat. Panni néni egy darabig még nézett maga elé, majd ölébe vette az öreg macskát. „Jön még ő a mi utcánkba, cicukám, ne aggódj!” – mondta neki.

Pár napig Panni néni hangját sem lehetett hallani, többen meg is jegyezték, hogy mintha Pali sem járna haza… Így telt el az ősz, csendesen, majd a tél is. Olykor a szomszédjainak panaszkodott, ha fájt a lába vagy a dereka, vagy őket kérte meg, ha vásárolni kellett volna valamit a boltból, fiáról egy szót nem ejtett. Panni nénit néhanapján csak Laci látogatta meg, tőle tudta meg, hogy Pali újra együtt él Mónival, össze is házasodtak. Mikor újra egyedül maradt, mérgében úgy belerúgott a kutyába, hogy az napokig véreset köhögött. „Biztos, megfázott, meg öreg is már” – magyarázta, mikor kérdezték, miért ad ki ilyen hangokat az a szegény eb, ami nem sokkal később, egy fagyos éjjel végleg kilehelte a lelkét. Úgy gondolta, ez elég nagy vészhelyzet ahhoz, hogy végre felhívja a fiát. Elpróbálta egy párszor a tükör előtt, mit fog mondani, hogyan lesz hatásosabb, majd a cserépkályha mellé ülve, elővette a telefont és tárcsázott.

„Megdöglött a Morzsi” – szólt köszönés nélkül a kagylóba, mire Pali kisvártatva csak ennyit válaszolt: „Sajnálom, de ez a legjobb, amit tehetett. Igaz, anyám?”