Nem morcosak, nem rángatják egymást, hanem csevegve sétálnak párban. Elől a nagyobbik lány – aki minden bizonnyal alsó tagozatos iskolás, ez hatalmas táskájából látszik – fogja a húga kezét, mögöttük néhány méterrel az anyuka fogja a másik óvodásforma lánykáét, a két kicsi minden bizonnyal ikrek.

Az anyuka látja messziről, hogy egy nagy tócsa felé haladnak, van errefelé több ilyen, hiába aszfaltozott szinte minden, ha az aszfaltba is „építenek” mélyedéseket – ezért is jár gumicsizmában sok lakótelepi gyerek így október táján. Látja az anyuka, s amikor az elől haladó két lánya közeledik a vízhez, odaszól nekik: „Állj, majd én, várjatok!”

Bár most éppen el lehetne menni a nagyobbacska víz mellett még az aszfalton, de a gyerekek anyjuk szavára hallgatva megtorpannak, bevárják a mögöttük érkezőket.

Az anyuka libasorba rendezi a gyermekeit a tócsánál, a két kicsi után az iskolás zárja a sort, türelemmel viselik a reggeli alakizást. Közben az anyuka mondja nekik: „Figyelem! Én megyek elől!”

És igen. Odaáll a sor elejére, kihúzza magát, hátramosolyog a rá várakozással tekintő gyermekeire, aztán egy határozott, nagy, cuppanós lépéssel belegázol a tócsába.