Negyvennyolcas katonákat, „felszabadító” tankokat, ötvenhatos nemzetőröket, aztán megint tanokat; május elsejei felvonulásokat, zászlókat, jelszavakat, elvtársakat, majd urakat a dísztribünön, virágkarneváli meneteket; hallhatta lánckerekek csikorgását, fegyverek és tűzijátékok durrogását, katonazenét háborúban és békében, ünnepi beszédeket nagy pátosszal és önelégültséggel, az éppen üdvözítő eszmék jegyében; népzenét, rockot, még talán Lagzi Lajcsit is.

Volt olyan sáros a tér, hogy deszkapallón kellett átmenni az egyik oldalról a másikra, volt macskakő, zöldellő fákkal, bokrokkal, kanyarodó villamossínekkel, volt aszfaltút is sokáig. Jött az egyik szökőkút a másik után (a mostani kiváltképp érdekes: főnixmadár, sellő, ami csakhamar eltűnt; a mélyben, a vízfüggöny mögött pedig két ősmagyar csapat, amint egymást nyilazzák!); lett díszburkolat, lábbal tiporható városcímerrel – és nagy-nagy üres tér, amivel csak kellett csinálni valamit. És csináltak, csinálnak is. Remek és szánalmas koncertek verték fel a templom ünnepélyes csendjét, volt „Gyurcsány, takarodj!”(amitől persze nem takarodott az illető), volt hazamenni nem akaró óriáskerék, még alkalmi sportpálya is (miközben a vadiúj stadion unalmában ásítozott), és mindenek előtt kaja, pia, rogyásig.

Mindenféle -napok és -fesztiválok a pulyka, liba, mangalica, halászlé, slambuc, pecsenyék, hurka és sültkolbász, kürtőskalács (hosszú ű-vel, mert így kell ám írni!), lángos, és még ki tudja mik, a felsoroltaknál jóval többen. És persze mindig volt mivel leöblíteni a magyaros étkeket. Jöttek, jönnek az árusok is. Többnyire ugyanazok, fazekas, bicskás, fafaragó, bőrműves, hímző, gyertyaöntő a régi idők emlékezetére, aztán csecsebecsék, giccses mütyürök, „kézműves” szappanok, sajtok, sörök (miért, ezeket talán lábbal is lehet csinálni? – kérdezi bennem a kisördög).

Apropó, tudja a „nagyérdemű”, hogy a büszkén gajdolandó „Debrecenbe kéne menni” kezdetű, pulykás nóta eredetileg a nyakas-makacs és bizonyára nem túl eszes cívisek kigúnyolására született? Vajon miért nem a szépséges „Debrecennek van egy vize” lett a kedvencünk?

Szerencsére – és a városatyák dicséretére legyen mondva – a valamikori, szedett-vedett, vasakból, deszkákból tákolt, nejlonnal fedett standok helyét ízléses egyen-házikók foglalták el.

Visszatérve a témánkhoz, vajon tényleg minden össznépi hejehujának a zabálás (és a pofátlanul magasra srófolt árak) körül kell forognia a város szívében? Mind az ötvenkét hétvégére ki kell találni valami ennivalót? A cívis-polgár nem tudna pecsenyeillat nélkül is kultúrát, művészetet „fogyasztani”?

A Nagytemplom persze megértően mosolyog. Hiszen századokon át ez volt a piac utcája, ahol kenyeret, kolbászt, szalonnát, hízott csirkét, libát árultak. Semmi sem változott.