Nem árt, ha van vészforgatókönyve az embernek. Főleg, ha értelmiségi egy olyan országban, ahol németszilárdok vihetik az államtitkári pozícióig, miközben egy egyetemi tanársegédnek jó, ha az albérletre és a rezsire telik – élni, félretenni már nincs miből. Egy működőképes terv kidolgozása országelhagyás esetére nem egyszerű, megvalósítása még nehezebb. Mégis érdemes ötletelni, mert legalább nyugtatólag hat a szervezetre csupán az illúzió is, hogy szükség esetén számtalan élethelyzet adódna számunkra, amelyekbe csak bele kell helyezkednünk.

Lehet, hogy el kéne költöznünk külföldre – mondja valamelyik nap. Akkor ötleteljünk! Uruguay elég barátságosnak tűnik, szimpatikus vezetőt is választottak, befogadó ország. Viszont nem tudunk spanyolul. Jó lenne valami angolszász terület, de a brexit és Boris Johnson után nem vagyunk benne biztosak, hogy Albionba érdemes hosszútávra tervezni. Új-Zéland rossz irányban van messze, így marad Kanada. Állítólag szívesen fogadják a bevándorlókat, jó az egészségügyi ellátás, sok a lakatlan terület.

És ekkor jött a gondolat: majd kimegyünk többen, barátokkal, megveszünk valahol egy fenyőerdőt, csak nem olyan drága. Lesz egy saját kanadai erdőnk! Aztán kivágjuk a fákat és letérkövezzük az egészet, hogy ne legyen honvágyunk. A térkőre pályázatot adunk majd be, a pénz felét ellopjuk, így pár év múlva újra lehet pályázni a silány munkából eredő hirtelen állagromlást orvosolandó felújítási munkálatokra. Addigra persze már lenne egy csomó önkormányzati cégünk, felhúznánk a Kisnagytemplomot is, és elneveznénk az egészet Új-Debrecennek.