A régi idők néma filmjei jutottak eszembe, amikor tátogott a száj, a gesztusok és mozgások megvoltak, de hang maximum utólag zenei alájátszás formájában került a vászonra. Aztán ott volt a fordítottja, a rádió hőskorából azok a közvetítések, amikor ugyebár látni nem láthattuk mi történik, ám kiválóan közvetítettek egyes riporterek, legyen szó meccsről vagy másról.

Ennek nyomán elképzeltem, milyen is a hangtalan tűzijáték. Felröppen a lövedék, de nem sivít. Szétterjed a legmagasabb pontot elérve, de nem robban. Majd aláhull szikrázva, de semmi sustorgás, sziszegés és böfögés. Szimpatikus.

Persze tudom én, olyan ez, mint cigizni füst nélkül vagy kávét inni anélkül, hogy éreznéd az illatát. De mégis!

Sőt, lehet leszoknának az emberek a tűzijátékról, ha nem hallják. Idővel már a látvány sem kellene nekik önmagában. Kibírnám..

Ellenben augusztus 20-án este arra jutottam, hogy mi, sokan, akik nem igazán vagyunk odáig az efféle lövöldözéses marháskodásokért, abban a nem kért éjszakai programban részesülünk rendszeresen, hogy látni nem látjuk, hiszen sokfelé takarják a debreceni házak, ámde kiválóan halljuk a tűzijáték hangjait. Én így hallottam az ablakomból a Vénkertben.

Mintha egy filmet néznék csukott szemmel, s csak a szinkronhang jutna el hozzám. A lakótelep házfalai ugyanis lefordítják számunkra a robbanásokat. Sőt, ha elsőre nem érteném pontosan a „szöveget”, fel is erősítik, visszhangozzák a panelek. Úgy kell azt, köszi!

Igaz, nem kértem belőle, s még sokan nem kérnek. Ám kapják. Kapjuk. Mellé valami ájtatos dallammal, ami egészen furcsán hat a világháborús filmeket idéző ágyúdörrenések aláfestéseként. Az erőszak ropogása valami derűs, pátosszal teli zenével kísérve. Teljesen disszonáns, s már nem csak a fülemet, de a lelkemet is sérti. Hogy utána valamilyen hangulatfelelős emberke szövegelését is majdnem tisztán halljam, több kilométerre az epicentrumtól.

Debreceni hab az ország szülinapi tortáján.