Szevasz, ember, mi van veled, ezer éve, ezer éve nem hallottam rólad, bazd meg. Aztán csak helyesel. Igen, aha, persze, persze, majd elhalkulva folytatja, hogy ne viccelj, baszki, miért lenne baj, majd hívsz, amikor jó lesz, máskor, ja.

Miután bontják a vonalat, talán a névjegyzéket böngészi. Ezredszer is végigfutja az ismerősök neveit, közben sóhajtozik, nagyokat húz a söréből. Kiveszi a füle mögé dugott cigarettát, megszagolja, visszateszi. Pedig rágyújthatna, itt lehet. Vannak, akik kifejezetten ezért járnak ide. Kint mintha nem is használna a nikotin, egymás után nyomják el a szálakat, csak a szívük ver gyorsabban tőle, nem nyugszanak meg.

Nem tudom eldönteni, hogy az orra körüli hajszálerek pirosas hálója a dühtől vagy a szégyentől terebélyesedik-e. Talán az előbbitől. Mindenki lerázta. Ideges, jár a lába az asztal alatt. Egyre többször hordozza végig a tekintetét a helyiségen, és ha úgy érzi, hogy valaki hallgatózik vagy őt figyeli, akkor odaköpi a kérdést, hogy mi a fasz van? Elfogy a söre, felkel, a mobilt az asztalhoz csapja, megy a korsóval a pulthoz. Most látszik, nyomógombos telefonja van, 10-15 éves modell ütött-kopott előlappal, karcos kijelzővel. Az asztalon szétrágott végű ceruza és egy boríték is hever, amin már alig maradt csupasz felület. Firkálások, húzások, satírozások törik meg a sűrűn írt számok oszlopait és sorait. Amikor visszajön, a ceruzát a borítékba teszi, azt pedig félbehajtja.

Nagyokat kortyol. Az egyik kezével a tarkójához nyúl, vakarja vagy masszírozza a nyakát, majd ismét pötyög. A kijelzőt bámulja. Nem mozdul, nem iszik. Valaki rágyújt, recsegnek a székek, az asztalok. A pultos, egy nagy darab, hentesköpenyt viselő férfi összeszedi az üres poharakat, a hamutartókat nejlonzacskóba üríti. Bicegős járását figyelem, amikor meghallom, hogy én vagyok, ne tedd le, kérlek. Visszafordulok a telefonos alak felé. Helyesel, hogy igazad van, teljesen igazad van. Csak annyit kérek, hogy hallgass végig. Meghallgatsz? Oké, nem is kell több idő, egy perc elég, bőven elég. Tegnap megkaptam…

Először azt hiszem, félbeszakították. Hogy hosszan beszélnek a vonal másik végén. Akkor értem meg, mi történt, amikor erélyesen kezdi ismételni, hogy haló, haló. Néhány pittyegés után ismét a füléhez teszi a készüléket, újra és újra, de már nem tud tárcsázni. Megszagolja a cigarettát, rágyújt, hosszan köhög. Nem hiszem el, a kurva életbe, nem hiszem el, miért nem hívsz vissza, ezeket szajkózza. Nem hoz új kört magának, csak a borítékot rakja el. Összekulcsolja kezeit, nézi a mobilt. Pár perc múlva, mintha megszólítanám, hirtelen felém fordul.

Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban. Költő, a KULTer.hu szépirodalmi rovatának szerkesztője, a Kortárs Online irodalmi rovatvezetője. Első verseskötete Ez nem az a környék (2015), első prózakötete pedig Salgó blues (2018) címmel jelent meg.