Az illendőség okán a dolog személyes vonatkozásával érdemes kezdeni, ugyanis a szerző titkon szeretné, ha csak kis mértékben, de magáénak is tudhatna egy pillanatot a Lugosi Béla debreceni emléktáblájának elkészülési körülményeiből, hiszen annyi éven át hangoztatta, néhány alkalommal a városi kultúrára látszólag befolyással bíró személyek körében is, hogy A Vámpír Debrecen színésze is volt, régóta tábla vagy szobor kéne, hogy őrizze annak a bizonyos röpke két évnek az emlékét, egyszer például a színház korábbi igazgatójának ecsetelte az elképzeléseit, aki csak állt meglepettségében, mert korábban sosem hallott még Lugosi debreceni éveiről, közben benne a terv lassan küldetéstudattá formálódott, amíg alaposan kigondolta annak minden részletét, hogyan kell majd hosszú időt átfogó munkával, eleinte csak szórványosan elültetni a Lugosi-képet az emberek fejében írásokon, eseményeken keresztül, hogy végül születésének százötvenedik évfordulója közeledtével az addigra már puhára főzött közgyűlés is könnyedén mondjon igent a felterjesztésre, hogy márpedig a színház közelében emlékhely kell, arról is teljes bizonyossággal meggyőződött, hogy felesleges tartania a hazánk prosperitásáért oly szenvedélyesen aggódók esetleges felszólalásaitól, amelyek Lugosi tanácsköztársaságban való szerepvállalását firtatnák – nem sokkal később az országból is menekülnie kellett -, hiszen akkor fontolóra kéne venni a mozi Kertész Mihály-termének újragondolását is, azt pedig nyilván senki nem szeretné, ha pedig valamilyen beláthatatlan és tragikus fordulat következtében ellenállásba ütközne a városvezetésnél, még mindig ott van a Pálinkás Szüts-féle módszer, amikor egy bódult estén a mindig zsebében lévő alkoholos filccel írja majd fel egy szép megvilágításban pompázó falra, hogy „Lugosi Béla Debrecen színésze is volt”, emiatt rögtön tetten is fogják érni a törvény vigyázó őrei, és egy éjszakán át tartó rabosítás után engedik csak haza, de ki ne fizetné be ezt az árat, kérdi a szerző, hisz tudniillik ilyenkor az a szokás, hogy kettő évvel később ünnepélyes keretek között emléktáblát avatnak a súlyos bűncselekmény helyszínén. Minderre már semmi szükség, soha nem fog megtörténni. A szerző boldog.

Rejtély, hogyan értesülhetett bárki a szerény létszámban megjelentek közül a nagyszabású ceremóniáról, mivel a színház nyár végén kiadott egyetlen, az avatás körülményeit csak ritkásan, azt is inkább feltételesen elővezető közleményén, illetve az azt nyilván hiánytalanul közlő híroldalakon kívül semmilyen nyilvános felületen nem hangzott el felhívás arról, hogy a lakosság jelenlétére is számítanának, emögött azonban ostobaság lenne szándékosságot feltételezni, valószínűbb az idő hiánya – ez magyarázhatja a méltató beszédeket megelőző előadás rögtönzött jellegét -, ilyen helyzetben pedig hatványozottá válik az esemény fontosságából eredő előkészületi munkák sürgőssége, amelyek nagy mértékű erők megmozgatását és lefoglalását vonják magukkal, így végezetül éppen csak a tájékoztatásig nem jutottak már el, de meglehet, olyan folyamatokat vizsgálunk éppen, amelyek jelentősége számunkra egyszerű polgárként fel nem mérhető, így nem is kell tudomásunknak lennie a tényekről, hogy a résztvevők éppen elegendően voltak, a szervezés pedig prudens, a szerény létszám taglalása nem vonatkozik persze a város képviseletében érkezettekre, mert jól néznénk már ki, ha közülük senki nem lett volna jelen, főként most, hogy eljött közénk Az Amerikai, aki kétség kívül az egész délután legizgalmasabb figurája volt, lopva mindenki a tekintetét figyelte, elkaphat-e tőle egy szerény bólintást, mosolyt, pillantást, amelyekből talán kifürkészhető, mi járhatott a fejében, tetszett-e neki az ünnepség, hatott-e rá Lugosi művészete, dehát miért is ne hatott volna, hiszen ismert liberálisként, Hazája demokratáinak állhatatos támogatójaként tisztában van vele, hogy a magyar színész is egy volt a számtalan emigráns közt, akik Lehetőséget kaptak, és akiket éppúgy barátként üdvözöltek az országában egykoron, ahogy most több alkalommal Őt is Debrecenben az avatóbeszédek alatt, így a ceremónia csúcspontjaként derűs arccal, a polgármester partnereként leplezte le A Halál Fakó Tábláját.

A tábla, amely innentől fogva arctalanságában, szigorú fekete betűiben a múlt tükreként állít emléket egy letűnt korszaknak, és amelyben Lugosi Béla az egyetlen vámpír, aki viszont láthatná saját alakmását, amíg felidézi az előző század városunkban töltött éveit, még jóval azelőtt, hogy Az Álmok Végtelen Földjére vezette az első igazán rosszul megválasztott szerepe az őrült és szadista népbiztos rövid életű színdarabjában. Később a Frankensteint már elutasította, amit talán vállalni kellett volna, de nélküle nincs Drakula, A Morgue utcai Gyilkosságok, A holló, A fekete macska, és Ő volt a színész, aki úgy szerepelt a világ legjobb-legrosszabb filmjében, hogy valójában nem is játszott abban.