A Friss Ujság cikke szerint ebben az időben „virágzott” a nyomor és a szegénység Debrecenben. A 120 000 lakost számláló városban 30 000 ember élt „inséglakásoknak sem nevezhető szörnyű odvakban, bűzös, megrothadt barakkokban, omladozó, ásatag kaszárnyákban, nyomorúságos sárvityillókban, amelyek alig voltak jobbak a kutyaólaknál és földalatti lyukakban, gödrökben”.

Az újság szerint a lakhatási válság kialakulásában nagy felelőssége volt a városnak is, Debrecenben ugyanis nagyszámú menekült és hadirokkant volt, akikre minimális figyelmet sem fordított a városvezetés. A cikk írója azt is megemlíti, hogy a városban ezrével húzzák meg magukat az úgynevezett „vákáncsosok”, akik a rájuk bízott erdőségekben lyukakat ástak és azokban laktak családjukkal.

A város ugyan kölcsönből véghezvitt nagy építkezéseket a húszas években, de ekkor „csak aranybéres, méregdrága bérpaloták és tisztviselőházak készültek”. A cikk azt sérelmezi, hogy ekkor nem épültek olcsó kislakások a mindennapi ember számára.

A háborús lakáskorlátozást Debrecenben 1920-ban a lakásrendelet váltotta fel, ami miatt rengeteg ember lett hajléktalanná. Emellé rengeteg menekült is érkezett a városba a környező megszállások miatt. A hirtelen beáramló szegény népet a lakáshivatal ínséglakásokba telepítette. Ezek voltak a „Fekete barakkok”. A cikk elmondása alapján ezekben volt, hogy 10-12 család zsúfolódott össze egyszerre szinte élhetetlen körülmények között. A Friss Ujság így fogalmazott a fennálló állapotokról: „Rongycsomókon, szalmatereken, foszlott matracokon és szalmazsákokon, sőt a csupasz földön is alszanak itt 10 év óta. Csak elvétve látni valami ágyfélét vagy más szánalmas bútorzatot. A nélkülözés, a nyomor minden képzeletet meghalad ezeken a helyeken.”

A cikk szerint a város egyáltalán nem törődik ezen épületek állapotával, sőt meg lakbért is szed az itt lakóktól.

Az UGYANAKKOR rovatunkban debreceni kötődésű korábbi újságokból jelenítünk meg aznapi  írásokat. A rovat további cikkei itt olvashatók.