A Kolozsváron kiadott Új Kelet első oldalán megjelent Debrecen című véleménycikk részletesen foglalkozik a húszas évek eleji Debrecen köztársaságpárti szellemiségével.

„Az ökölnyi magyar glóbuson furcsa természeti tünemény játszódik le. Egyidőben alkonyodik és virrad. Az alkony a kurzusnak szól, a virradás a várva várt jobbkornak. Akik bennélnek a szürkületben, talán nem tudják, hogy ez az alkony-virradás kettős csodája, de a szélen lévők már látják. Alapjában nem is természeti tünemény és nem is csoda, mert a felfordított magyar világban az alkony a kurzus rettentő éjszakája után következett.

Nem hirtelen jött, nem az imént pillanatában, már rég megkezdődött és most, hogy egyidejűleg virrad, a végét járja. Ami éppolyan természetes, mint amilyen természetellenes volt maga a kurzus. Mert a természet rendjében vannak ugyan rendhagyások, vannak kivételei a nagy szabálynak, de a nagy szabály reájuk tapos, kérlelhetetlenül eltapossa őket, hogy folytassa, ahol elhagyta és kövesse a természetes rend szabályszerű életét.

A kurzus önmagában bomlott fel, málladozott és omlott össze. Gyökerei, miket erőszakkal plántált a lelkekbe, rég elkorhadtak már s a lelkek ma már mindenütt gyűlölettel, megvetéssel, megbotránkozó iszonnyal fordulnak el tőle. Amikor azt írjuk, hogy mindenütt, Magyarországra gondolunk, a magyar lelkekre, minden épérzésű tiszta magyarra, ama kevesek kivételével persze, akik vérrel-erőszakkal, terrorral és Horthy bunkóval kísérlik meg a haldoklót elevenen tartani.

A kijózanodásnak belül kellett kezdődnie, benn az országban, a nemzetgyűlésben, azokban az emberekben, akik csak véletlenül sodródtak a kurzusba, akiket erőszakkal tereltek az erőszak politika aklába, de még idejében felébredt a lelkiismeretük; és az országban, a felzaklatott falvakban és a városokban, amelyek előtt a józanító émelyedés pillanatában megnyílt az iszonyatos apokalipszisi mélység, amelybe a szerencsétlen országot gonosz és felelőtlen vezetői beledöntötték.

E józanodó magyar városok közül első helyen említendő a keménynyakú kálvinisták városa, Debrecen. Nem első ízben történik meg, hogy a cívisváros megrázza magát, iszonyodva és nyakasan odakiáltja az uralom budapesti latorjainak: Nem akarlak benneteket! Már a kurzusuralom első hónapjainak a végén megtörtént. Balthazár Dezső, Debrecen nagyszívű püspöke az elsők elseje volt, aki börtönt, üldöztetést és mártíriumot volt kénytelen elviselni, mert Debrecen polgárságának a lelkét próbálta megszólaltatni. 

A derék főpap, az üldözött prédikátorok hagyományaihoz híven egyedül állva, elszigetelten hirdette az igaz békét és a krisztusi szeretetet ugyanakkor, amikor a Prohászka Ottokárok a keresztény kurzus nevében gyűlöletet hirdettek minden más fajta ellen. Ezért kellett Horthynak hirtelen Debrecenbe utaznia, ezért kellett ott a legfélelmesebb tiszti különítmények terrorjával rendet és csendet teremtetni és Debrecent elhallgattatni.

Debrecen csak hallgatott, de nem hallgatott el. A lelkek mélyén tovább folyt a szótalan tiltakozás, a néma felháborodás a kurzus kor- és történelemellenes komédiái ellen. Tudja mindenki, hogy az egész magyar parasztság királyellenes és Habsburgellenes: a paraszt- Magyarországnak ezt a köztársasági érzését egyetlen magyar város sem képviseli jogosultabban, mint Debrecen.

Ott még emlékeznek a lelkek ezernyolcszáznegyvenkilenc április tizennegyedikére, a borús-felleges dátumra, amikor Kossuth detronizálta a Habsburgokat. Ott ma sem akarnak tudni királyosdiról, mert csak a népszuverént ismerik el felségnek. Ezt mondta Debrecen, amikor demonstrált a kurzus ellen és Horthy főispánjának, tehát a kurzusnak bizalmatlanságot szavazott, amikor a főispánnak arra az újabb erőszakosságára, hogy a lázadó ellenzéket csendőrökkel szétverette, megint csak azzal felelt, hogy két ízben leszavazta Horthyékat, egyszer, amikor a polgármestert szavazta le s egyszer, amikor a főispánt.

A színmagyar város e férfias megnyilatkozásához nem kellene hozzászólnunk. A mi szavunk erőtlen ehhez az erőteljes kórushoz képest. De nem is szándékunk beleszólni a magyar virradásnak ebbe a debreceni szimfóniájába, csak szerényen megjegyezzük, hogy ami az alföld nagy cívisvárosában történt, lelkünk szerint történt.

Lelkünk szerint, bár óhajnál és vágynál egyebet nem adtunk hozzá. És hogy megtörtént, örömest engedjük át a hangot erre mifelénk is, mert lelkiismeretlenségnek tartanánk, a lelkek megtévesztésének, ha elfojtanánk. Vannak esetek, amikor nem az írott szó mételyez, hanem a hallgatás.

Becsületes hitünk szerint a magyar eseményeket, amelyeket már Magyarországon sem hallgatnak el, nekünk sem szabad elhallgatnunk itt, ha érezzük magunkban azt a kötelességet, hogy siettessük a gyógyulást, a rend és a demokrácia helyreálltát a szomszédunkban is.

Igenis, Magyarországon már minden lélek a maga pőre meztelenségében látja a kurzust, mindenki tudja, hogy csak azért élhetett ilyen soká, mert gaztetteit az ország jóhírneve álcímén elnyomta és elhallgattatta. Ott mindenki tudja, hogy az ország e megszégyenítő gonoszai már nem kompromittálhatják többé a népet a maguk bűneivel, mert a nép becsületes és tiszta maradt.

És minden lélek tudja ott, hogy a kurzus megbukott. Csak a határokon túl élnek még a lelkek tudatlanságban, s a halódó kurzus ezekbe a lelkekbe kapaszkodva tengeti napjait. De tudják meg a tisztaszívűek, hogy odaát már mindenki látja végső alkonyukat, s a nyíltszemű magyarok Debrecenben is, a nemzetgyűlésben is látják a virradást. Tudják meg, amit odaát mindenki tud már és tudják meg, hogy a természet rendjét nem szabad késleltetni és nem is lehet. Azzal, hogy egy-két kakasnak kitekerik a nyakát, csak a kakasokat hallgattatták el, a hajnalt feltartóztatni nem tudják.”

Az UGYANAKKOR rovatunkban debreceni kötődésű korábbi újságokból jelenítünk meg aznapi írásokat. A rovat szerkesztője Papp Dávid. Az UGYANAKKOR további cikkei itt olvashatók.