„Debrecen, anélkül, hogy tudna róla, elvesztette költőjét”

Térey János sohasem vált hűtlenné a cívisvároshoz, amelyet műveiben is gyakran megidézett. Áfra János, Balajthy Ágnes és Fodor Péter emlékezik.

Június 3-án, 48 éves korában váratlanul elhunyt Térey János József Attila-díjas, babérkoszorús író, költő és drámaíró. Halála megrázta a magyar irodalmat, az ország legnevesebb szerzői közül többen is megemlékeztek már róla, halála másnapján pedig gyertyagyújtással búcsúztak tőle barátai és olvasói egykori szülőháza helyén Debrecenben. Mivel Térey János ezer szállal kötődött a városhoz, ezért a helyi irodalmi élet több, őt és a munkásságát ismerő szereplőjét kértük fel, hogy osszák meg olvasóinkkal gondolataikat a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb alakjának személyéről, munkásságáról és debreceniségéről.


Térey János
Térey János

Fodor Péter (irodalomtörténész, az Alföld folyóirat szerkesztője)

Polgárnak nem születhet az ember, legfeljebb azzá válhat – tanulással, művelődéssel, utazással, nyitottsággal, tisztelettel a múlt, nem fogyó érdeklődéssel a jelen iránt. Térey János polgár volt, amennyire csak az lehet valaki manapság mifelénk. Mióta ismertem, becsültem tehetségéért és szorgalmáért, régi idők legnagyobbjait idéző költői fölkészültségéért, mindig bátor és lényeglátó írói döntéseiért. Alig akad hozzá fogható irodalmunkban, aki egyaránt elsőrangút alkotott verseiben, színpadi és prózai műveiben, aki úgy támasztott föl idejétmúltnak hitt műfajokat (pl. a verses regényt, a drámai költeményt vagy épp a balladát), hogy a jelen kérdéseit tudta bennük föltenni. Szűk három évtized alatt páratlan életművet hozott létre, sokat dolgozott, mindig magas színvonalon. Gyönyörű család vette körül, tele volt életszeretettel, munkakedvvel, írói tervekkel. Bár rég Budapesten élt, sosem lett hűtlen szülővárosához, Debrecen része volt, melynek históriáját lankadatlan érdeklődéssel kutatta, s ahonnan most már örökké hiányozni fog.

Áfra János (költő, a KULTer.hu főszerkesztője)

Térey János azon kevés szerző egyike, akik számára Debrecen az elhagyása után is elsődleges identitásalkotó közeg, vállalt origó maradt. Ismerte a város történetét, az épületeket, a helyi mentalitást, és újra meg újra épített erre a munícióra. Műveiből a cívisvárost tematikus szinten is gyakran megidézte, törekedett a tradícióval történő párbeszédre. Úgy vált az évtizedek alatt gyakran visszatérő, megbecsült vendéggé, hogy igazából mindenki tudta, hazaérkezik, mint drámai hőse, Jeremiás. Volt öniróniája, és megvetette az elnagyolt dolgokat, a ripacskodást.

Határozott költői program alapján, világos művészetszemléletet érvényesítve dolgozott, s bár ez a hagyományos formák megújításával kísérletező poézis egyelőre a fiatalabb költők közül kevés követőre talált, az életmű kiemelt jelentőségét senki nem kérdőjelezi meg. Amit csinált, a maga intuitív és mégis precíz módján csinálta, és termékenysége ellenére sem mondta soha senki, hogy túljáratta volna a tollát. Kiérdemelte, hogy főállású író-költő legyen a XXI. században, pedig a témák és a nyelvhasználat terén nemigen kötött kompromisszumot. Élete vége felé a gyermekkori emlékeihez fordult, és esszékben is határozott hangot talált a múlttal történő számvetéshez. Akár korainak is tűnhetett ez a visszatekintés, sajnos mégis töredékes maradt.

Mindig szeretettel fordult felém, mégsem merészkedtem hozzá igazán közel az évek alatt. Egy voltam félközeli tisztelői közül. Néhány hónapja viszont egy varsói irodalmi program alkalmával, a közös utazás, városjárás során kicsit jobban megismertem talán. Kielégítetlen tudásvágy hajtotta, amit elsajátított, szívesen adta tovább, az újdonság örömén pedig osztozott, egy délelőtt alatt akart bejárni három múzeumot, jót enni, italokat kóstolni mértékkel, fegyelmezetten is élvezni az életet.

Balajthy Ágnes (irodalomtörténész, kritikus)

Térey Jánossal Debrecenben találkoztam először. Volt még aztán sok összefutás, Budapesten, a Dunakanyarban, a JAK Műfordító táborában, de ezt a tényt mégis jelképesnek érzem. Az évek során aztán hol ő írt, hol közös barátok szóltak, hogy János jön: János jött, és az éjszakába nyúló beszélgetések végéig maradt. Mindeközben pedig azt, hogy miután tizennyolc évesen idekerültem, kialakult valamiféle mélyebb és árnyaltabb Debrecenhez fűződő viszonyom, nagyrészt neki köszönhettem. Térey-szövegek révén láttam meg az utcanevek, az üres telkek, az újépítésű társasházak mögött a romokat, az egykori urbanisztikai értékeket, a múlt lenyűgöző elevenségét. Tavaly novemberben az egyetem magyar szakosaival egy Eger melletti kis falu üdülőházában néztük meg a Debrecenről szóló kisfilmeket, archív fotókat. Ott, a hegyek között vitattuk meg azt, hogy mit jelent számunkra ez az alföldi város, melynek se magaslata, se folyója nincsen. János is velünk volt: vidámnak és felszabadultnak láttam, rendkívül lelkesen vonódott be minden beszélgetésbe. Az egész hétvégéből arra emlékszem a legjobban, hogy miközben a lokális identitástudat ellentmondásosságát, a debreceniekben ott élő, rejtett Debrecen-gyűlöletet elemeztük, ő nevetve közbeszólt: de hát én szeretem Debrecent!

A Kétmalom utca 17. ciklust újra és újra tudom olvasni, a Jeremiást egyszer, egy boldogabb jövőben talán majd játsszák debreceni színpadon, de János nem jön többet Debrecenbe. Debrecen, anélkül, hogy tudna róla, elvesztette költőjét, és ezt még nagyon sokáig nem leszek képes elhinni.

A megosztása fontos!

Kérjük, válasszon előfizetési vagy támogatási lehetőségeink közül!

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

További olvasnivalók...