Április 10-én a XIX. Debreceni Költészeti Fesztivál keretein belül, a debreceni Déri Múzeumban mutatták be a 2014-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt költő, író, irodalomtörténész Borbély Szilárd Bukolikatájban. Idÿllek című posztumusz verseskötetét, amelyet a Jelenkor Kiadó publikált.

A bemutatón Schein Gábor író, költő, irodalomtörténész és Valastyán Tamás esztéta, a Debreceni Egyetem docense beszélgettek a kötetről, Urbán Andrea, a kulter.hu szerkesztőjének moderálásában. Az est folyamán Bakota Árpád, a Csokonai Színház Jászai-díjas színművésze olvasott fel verseket a kötetből.

A rendezvényt követően arra kértük a beszélgetőket, hogy osszák meg a kötettel kapcsolatos gondolataikat a Debreciner olvasóival.

A kádárista Magyarország és a görög mitikus világ találkozása

„A Nincstelenek és a Kafka fia után a Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent Borbély Szilárd életműsorozatának harmadik darabja, Bukolikatájban címmel. A kötet a költő utolsó verseit, a 2009 és 2013 között írt darabokat adja közre. A posztumusz könyv mind tematikájában és motivikájában, mind poétikájában referál a korábbi szövegekre, amennyiben a Nincstelenekből jól ismert paraszti világ, a hatvanas-hetvenes évek vidéki Magyarországának atmoszféráját idézi meg, annyi módosítással, hogy a Bukolikatájban verseinek tereit Borbély benépesíti a görög mitológiából jól ismert istenekkel és nimfákkal. Ezáltal az idillikus beszédmód (a kötet alcíme: Idÿllek) sajátos iróniával egészül ki, hiszen a versjelentés abból a feszültségből születik, amelyet a kádárista Magyarország és a görög mitikus világ találkozása eredményez. A hibrid beszédmód és alakábrázolás ismerős lehet a Kafka fia című regényből is. Valamint némely szöveg megidézi a Halotti Pompa által megjelenített személyes sorstragédia bizonyos mozzanatait, a lírai én szüleit ért brutális rablótámadás eseményét és annak következményeit. A versek gyönyörű természetes jambikus lejtése pedig a költő Hosszú nap el című könyvére emlékeztet. A szövegek balladisztikus beszédmódját és elliptikus történetkezelését a számok szigorú rendje szervezi egységes formává, miáltal valóban izgalmas költői világ bontakozik ki az olvasó előtt” – nyilatkozta Valastyán Tamás esztéta.

Abban a pillanatban szólal meg, amikor a test és a lélek harmóniába kerül a szenvedéssel

„Egy posztumusz kötetről van szó, amely nyolc évvel a szerző halála után jelent meg. A posztumusz köteteknek mindig sajátos a befogadásuk, hiszen olyan képzetet keltenek, mintha a szerző a halálon túlról, a sírból szólna hozzánk – hasonló egy sírfelirathoz. Ez mindenképpen tragikus helyzetet teremt az olvasás számára, különösen ebben az esetben, hiszen Borbély Szilárd öngyilkossággal vetett véget az életének. Ezt a kötetet azonban még a halála előtt összeállította. Szerkesztői döntéseket mindenképpen igényelt, de a szerkezet lényegében már készen volt Szilárd halála előtt. Egy nagyon zárt szerkezetű könyvről van szó, amelynek első és utolsó verse egy-egy, temetéskor ténylegesen elhangzott sírvers. Ezek ugyanannak a szövegnek a hosszabb és rövidebb változata, Szuromi Lajos, a Debreceni Egyetem egykori tanárának temetésén hangzott el. Ez a vers keretezi a kötetet, több ponton utal Csokonai Halotti versek költeményére, ami egyike volt a költő utolsó verseinek – a temetésen történt elmondásakor kapott tüdőgyulladásban hunyt el.

A keretek között pedig nagyon érdekes szövegek találhatók, amelyek egy-egy görög isten mítoszát elevenítik meg, de nem szokásos módon. Ezek a versek élményanyagukban nagyon közel állnak a Nincstelenek világához. Szó szerint el is hangzik Túrricse neve, ahol Borbély Szilárd felnőtt. Ezekben a versekben elsősorban ez a túrricsei világ elevenedik meg, a Nincstelenekhez képest azonban még határozottabban kimozdítva a maga szociális kontextusából a mitológia közegébe. A falu lakói görög istenként képesek megjelenni, a faluban is jelen vannak a görög istenek, mint Mnémoszüné vagy Próteusz. A Próteusz a pszichiátrián című vers nem a faluban játszódik, hanem – ahogy a cím is mutatja, a pszichiátrián. Jól azonosítható benne Borbély Szilárd és az édesapja története a szüleit ért tragédia után. Persze nem példa nélküli a költészetében, ahogyan ez a mítoszvilág megelevenedik. A Halotti pompában is találkoztunk hasonló eljárással. Ott elsősorban az Ámor és Psziché történet elevenedett meg hasonlóképpen. Az életműben ugyanakkor eddig elsősorban a haszid zsidó és keresztény gondolatkör dominált kulturális háttérként.

De persze több is ez kulturális háttérnél, ebben az esetben is – egy lehetetlen párbeszéd az ürességgel, a hiányzó transzcendenciával. A görög hagyomány esetében elsősorban a hölderlini kapcsolat erős, ugyanakkor Borbély nagyon másképp jár el hozzá képest. Hölderlin visszaálmodhatónak, visszaszerezhetőnek képzelte az eltávozott istenek világát. Görög közvetítésen keresztül nála át lehetett grécizálni a német tájat és nyelvet is. Borbélynál ilyenről szó sincsen. A hiányzó istenvilág, a távollévő istenek nem térnek vissza soha többé, ahogyan már a Nincstelenekben is nagyon komolyan kell venni az alcímet: elment a Mesijás. És mégis, ez a könyv nem tragikus. A bukolika nem egy tragikus világ, az antik hagyományban ez az aranykori harmónia világa volt, majd később nálunk Vergilius közvetítésével Radnótinál az elveszített harmónia világa lesz. De mégis benne van az aranykoriság emléke, ahogy ez Borbély Szilárdnál is ott van. Ezt a Szuromi Lajosnak írott versek is bevezetik, amelyek persze a fájdalom helyzetéből indulnak ki, de egy olyan pillanatban, amikor a fájdalmat már csak a test érzékeli.

Van a szenvedésnek egy foka, amikor a lelki érzékelés tulajdonképpen kikapcsol, a test és a lélek harmóniába kerül a szenvedéssel. Ezt megéltem, tudom, hogy van ilyen. Ebben a pillanatban szólal meg ez a kötet, amelyet aztán mégis, a posztumusz jelleg az olvasó számára újra felkavaróan tragikussá tesz. Úgy gondolom, hogy ez a kötet nem egyszerűen egy kései függeléke az életműnek, hanem a kortárs magyar irodalom egy igen jelentős alkotása. Ha valaki a kezébe veszi, nem lesz könnyű olvasmány, megrázó lesz. Valamiféle nehéz, de életfontosságú kenyér is lehet ez a kötet” – mondta Borbély Szilárd posztumusz verseskötetéről Schein Gábor író, költő, irodalomtörténész.