Mottó: „A húsvét a legnagyobb mélységeket és legnagyobb magasságokat megélő ünnepünk.” Jókai Anna

Nem vagyok nagy hívő, nem gyakorlom a szertartásokat sem, és mégis megihlet a régi-régi múlt történetének egy-egy szelete. Őszintén leírom, a legerősebb érzés most bennem a szomorúság. „Éli, Éli, lamma szabaktani?” – „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” A gondolat az, mely nem hagy nyugodni. Az emberek jóságába vetett hitem rendül meg mostanában oly sokszor. Pedig nem kéne, hogy így legyen, hisz nagyon sok jó ember vesz engem körbe, szerető családtagjaim vannak, és nincsenek oly nagy és rettentő terheim. Legalábbis az átlagnál nincsenek nagyobbak.
Örülhetnék, hiszen a Tumenca-Veletek Egyesülettel túl vagyok egy egészen komoly rendezvényen, melyet éppen a szeretet ereje segített megvalósítani. Az emberek, a barátaim és erősrészt a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség. Kifejtem bővebben.

Két napja, nagypénteken Tiszavasvári bűdi városrészében kvázi tavaszköszöntőként az általunk meghívott Oltalom Sportegyesület egy csodálatos fair play focit hozott el – mondjuk ki! – a cigánytelep kellős közepére. Amennyire lehetett, előkészítettük a terepet az egyetlen régen elhagyott focipályán. Mosdóra nem jutott, a közelben sincs, de néha indult egy-egy kocsi a „bázisra”, egy barátunk házához, hogy a természet dolgait intézni lehessen. Megoldottuk.

A gyermekek öröme egyébiránt határtalan volt. Imádnak focizni. Rákos András és csapata supervisorként vezényelte le az egyébként nagyon rangos sporteseményt. A focistáknak maguknak kellett jelezni, ha úgy érezték, hogy szabálytalanság érte őket, és a meccs után mentorálás keretében megbeszélték, hogy mit csináltak jól és mit nem. Végül a „Tiszavasváriak” csapata lett a győztes, de nagy tapsot kaptak a fair play díjasok is. Gratulálok minden résztvevőnek!

A nap második részére egy istentisztelet volt „előirányozva”. Délután négykor megérkezett dr. Iványi Gábor, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség vezető lelkésze. Közben volt egy kis szél, néha esett az eső, és mint szervező komoly szenvedésen estem át, hogy mi lesz, ha leszakad az ég és mindenki hazamenekül, mire az én barátom megérkezik. Nem szakadt le az ég. Egy kicsit szinte mind megfáztunk, de sokan kitartottunk. Mindegy is. Megérkezett. Néha szemerkélt ugyan az eső, de alábbhagyott. Nem tudom másképp leírni az embert, sugárzott belőle a jóság. Megdicsérte a focistákat, köszöntött minket, mindenkihez volt egy jó szava. Aztán se szó, se beszéd segítséget kért tőlünk, hogy főzzünk együtt a kitartóknak közösen. Tojáspörkölt lett a vége, ami a zimankós időben melegséggel töltötte el a bensőnket.

Mikor jön már az az istentisztelet? – kérdezhetik magukban. Jött, de a szó szoros értelmében mégsem történt meg. Legalábbis nem voltak külsőségei. Iványi lelkész úr szólt hozzánk a maga stílusában, ami kiváltotta belőlünk a csendes figyelmet. Néhány gyönyörű mondat után felvezette a lelkész, hogy keresztelő is lesz. A keresztelő már a MET Egyház által előírt módon, a legnagyobb tisztesség útján történt meg egy elhagyott focipályán… Amikor azt hittem, hogy vége, jelentkezett még egy család, és megkérte Isten szolgáját, hogy keresztelje meg az ő kicsi babájukat is. Ezen felbuzdulva egy barátom is arra kérte a lelkész urat, hogy keresztelje meg őt, mert bár már nem gyerek, most ért meg benne a gondolat, hogy ő is a keresztény hit mellett akar tanúbizonyságot tenni. Így lettem én is keresztapa. Akik nem voltak ott, soha nem fogják megérteni, hogy a szeles-hűvös idő ellenére milyen megihletett és csodálatos lett a hangulat, amikor a frissen keresztelt kisgyermeket és a megkeresztelkedett felnőttet befogadta az ott jelenlévő, főként cigányokból álló kis ad hoc közösség. Jó érzés töltötte el a lelkemet, ahogy láttam, hogy a közösség tagjai megsimogatják a gyermek fejét, megfogják a felnőtt vállát, és a legjobbakat kívánják nekik a jövőre nézve. Szívből. Nem álságból. Szívből.

Nem, nem tudom és nem is akarom jobban visszaadni a nap csodálatát, a lelkészből áradó szeretetet vagy akárcsak azt a sok munkát is, amit belefektettünk azért, hogy a végén létrejöjjön néhány kis csoda, ami kiváltotta bennünk az érzést, hogy valamiféle erő, valamiféle csodálatos erő kell legyen ezen a földön, amikor nem a vagyoni viszonyok, nem az időjárás, nem a templom számít, még csak nem is a bigott hit valamiben, hanem csak annyi, hogy érző szívű emberek vagyunk. Akikre Isten vigyáz, hisz itt tudunk most együtt lenni a semmi közepén, Isten vigyáz ránk, bárhogy is nézzen ki. Az az Isten, aki a hit szerint feláldozta értünk Jézus nevű fiát, aki önmaga sohasem volt keresztény.
(Eszembe jut a sötét középkor, az erőszakos hittérítések, a kínzások, melynek célja a papok szerint nem volt más, minthogy már itt a földön lelki üdvösséget nyerjen a szerencsétlen ember. Ez a „testét megkínozzuk, de a lelke üdvözül” dolog miatt megremeg bennem a hit. Mindennek van sötét oldala, de számomra, ez az egyik legsötétebb.)

Az alábbi képeken azonban ott a csoda. A semmi közepén egy pap prédikál.

Este nyolc is lett, mire elhagytuk Tiszavasvári bűdi városrészét, és átutaztunk Nyíregyházára. Volt célunk. Méltó körülmények között akartuk fogadni „Gábor bácsit”, az embert, aki ember tudott maradni minden körülmények között, akinek a szívében ott élnek a cigányok is, ugyanolyan méltósággal, mint bárki más, akiről tudjuk, hogy küzd a hajléktalanokért, az elesettekért, a nyomorúságban élőkért erején felül is, éltes kora és egyre romló egészségi állapota ellenére is. Azt az embert akartuk fogadni, akinek mindegy, hogy ki a menekült, a segítségre szoruló, akinek mindegy, hogy a felé nyújtott segítséget kérő kéz arabé, zsidóé, ukráné vagy magyaré. Ő tudja, hogy csak egy emberiség létezik, és bár sokan és sokszínűek vagyunk, ugyanúgy sírunk vagy nevetünk, mint a többiek.

Nem csalódtunk. Eljött hozzánk, fáradtan is, egy, még előtte álló út előtt, és csodálatunk közepette beszélt a húsvétról, indítva Mózessel és kikötve a mánál. „Engedd el népem!” Az igazán hívőnek, a Biblia olvasóinak nem kell ezt a mondatot magyaráznom: Mózesnek kellett mondani ezt az egyiptomi fáraónak, azt követően, hogy az égő csipkebokorral való látomása után erre kapott égi parancsot. „Engedd el népem”: számomra szimbolikusan azt is jelenti, hogy adj szabadságot minden embernek, kezeld őket egyenlő méltósággal, ítéld meg őket tetteik szerint, és formáld a viselkedésüket a jóra a szépre.

Miközben beszélt ez a számomra szent ember, láttam a tesi és a lelki szenvedését, hisz figyelemmel kísérem az munkásságát, állapotát, küzdelmeit. Láttam a jelen gyötrődéseit az arcán, miközben példákat hozott fel nekünk a régmúltból. „A szabadságért áldozatokat kell hozni.” Nem mindenki képes rá. Áldozatot kell hozni akkor is, amikor mások kinevetnek, áldozatot kell hozni akkor is, amikor mások félelmükben megtagadnak, és áldozatot kell hozni akkor is, amikor Gecsemáné kertjében megcsókol egy követőd, hogy tudassa ellenségeiddel: te vagy az, akit keresnek. Nem pont ezeket a szavakat használta, és nem ilyen röviden, mint ahogy most háborgó lelkem visszaemlékszik a nagypénteki Iványi Gáborra.

Kapott tőlünk egy plakettet. Semmiség. Talán azért kapta, hogy ne felejtse el: ha sokszor gyengék is, esendők is, ha olykor kitaszítottak is vagyunk, ha a nagy nehézségek meg is törnek minket, mi szeretjük őt és azt is, amiben ő hisz, mert bár nehéz kimondani: Jézus értünk is meghalt azon az árva kereszten, értünk, cigányokért is. Hogy amikor eljön az óra, mi se legyünk egyedül. Ma még ellátogatok Gáborhoz, a baráthoz, Gáborhoz, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség vezető lelkészéhez, a szeretet megtestesítőjéhez, mert nemrégiben azt mondta nekem viccesen: bűnös lelkedre ráfér egy kis istentisztelet. Nagyot nevettem, de tényleg ráfér. Amíg nem tudok olyan jó ember lenni, mint ő, ráfér.

Minden barátomnak, segítőinknek köszönöm, hogy április 15-én nagypénteken, ennyi érzelem futhatott végig a lelkemen, és talán én is tudtam tenni egy kis jót másokért. Köszönet érte!

Áldott, békés húsvéti ünnepeket kívánok mindenkinek!