Ritkás, ősz haja, beesett arca, nagy szeme, valamint a szája szélén lévő szokatlan méretű anyajegy a népmesék és a tábortüzeknél mondott rémtörténetek boszorkányaira emlékeztettek. Ráadásul Veron utcafronti, elfüvesedett veteményesében rengeteg macskát lehetett látni, romos kerítése előtt sétálva mindenki megbizonyosodhatott afelől, hogy a találgatásoknak megvan a valóságalapja. Igaz, a környékbeliek is tehetnek arról, hogy a bizarr kinézetű Veront kísérteties atmoszféra lengte körül: alig van olyan szülő az utcában, aki fegyelmezés céljából nem ijesztgette vele a gyerekeit.

Így vált az egyedül élő öregasszony a környék rémalakjává. A rákényszerített szerepre még inkább alkalmassá tette az, hogy nem kommunikált a szomszédjaival. Nem köszönt, nem válaszolt a boltban, az utcán, még a postásnak, Editkének se, pedig feltehetőleg ő találkozott vele a legtöbbet. Néma, gondoltuk, és a bátorságukkal kérkedni kívánó kamaszok tapasztalatai el is oszlattak efelől minden kétséget. Fiatalok játéka volt, hogy fényes nappal belógtak a telekre, és megpróbáltak minél közelebb jutni a teraszon gubbasztó asszonyhoz. Amikor Veron észrevette őket, felállt, hadonászott a botjával, és megfeszült arccal nagyokat tátogott.

Editke hónap elején átadta neki a nyugdíjat, elvétve egy-két képeslapot is, amiket Franciaországban adtak fel. Ezeket a fia küldi, árulta el a postás Sarolta néninek, Veron szembeszomszédjának, amikor Sarolta kérdőre vonta Editkét, mert kifigyelte, hogy az nem pénzt kézbesít a csoroszlyának. Az új információ ugyan okot adott a Veron múltjával kapcsolatos fejtegetésekre, de amilyen hirtelen felélénkült a nem minden rosszindulattól mentes közbeszéd, olyan gyorsan alább is hagyott. Csak Sarolta kérdezgette mindig Editkét, amikor az az utca végén megfordult, és néhány perc múlva az ő házához érkezett a biciklijével. Igen, megint a fia, válaszolta ilyenkor a postás. És mit írt, firtatta tovább Sarolta a dolgot, mire Editke kivétel nélkül ugyanazt felelte: a fiú csak általánosságokat közöl a hogylétéről meg az időjárásról, ami ott nagyon kellemes.

Aztán megtörtént az, ami végérvényesen démoni alakként írta be Veront a környék emlékezetébe. Az öregasszony egy augusztusi este nem ment lefeküdni. Egész éjjel a teraszon ült. Sarolta néni azt hitte, meghalt. Hajnalban fellármázta a szomszédokat, akik a kerítésen túlról szólítgatták Veront, de az nem reagált. Beléptek hát az udvarba. Veron könnyei patakokban folytak. Az orrából is szivárgott a nedvesség, a szája legörbült, mellkasa fel-le járt, de zihálást nem lehetett hallani. Az asszony hang nélkül zokogott. Időbe telt, mire a köréje gyűltek felocsúdtak, és kihívták a mentősöket, akiket szintén letaglózott a látvány. A mentőstiszt azt mondta, látott már ilyet Balassagyarmaton, a pszichiátrián. Depresszió, idegösszeomlás vagy mindkettő.

Nem tudni, mi lett Veronnal. Harmadik éve áll a háza üresen. Az ablakokat és az ajtókat betörték, a bútorokat ellopták vagy szétverték. Időről időre hallani pletykákat, például hogy nyúzott állatok tetemei lógnak a csillárokról, a falakon pedig vérrel írt mondatok olvashatók, sőt, Sarolta néni többször is Veron alakját vélte felfedezni a teraszon. De miután a jóleső borzongás végigfut az embereken, mindenki visszatér a saját ügyes-bajos dolgaihoz. Kivétel azok, akik aznap ott voltak. Ők igyekeznek elhitetni magukkal, hogy a mentőstiszt annak idején igazat mondott.

Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban. Költő, a KULTer.hu szépirodalmi rovatának szerkesztője, a Kortárs Online irodalmi rovatvezetője. Első verseskötete Ez nem az a környék (2015), első prózakötete pedig Salgó blues (2018) címmel jelent meg.

Juhász Tibor tárcasorozata a Debrecineren itt olvasható: ZACC.