Nagyon furcsa volt a mi barátságunk, vagy éppen ellenségeskedésünk. Ő az egész életét arra áldozta, hogy odaálljon, ahol baj érheti a mieinket, én csak belefolytam egy mozgalomba, ami az övé volt. Amikor már megtehettem (mert volt idő, amikor semmiképpen sem), jó volt tüntetni, jó volt valahová tartozni, ami a mienk, jó volt odamenni, ahová ő vezetett. Mentem utána, a mozgalmár után. Érdekelt a múltja, a jelene és a jövője is. Felnéztem rá. Figyeltem rá. Megvédtem volna, meg én, mindenáron! Közben eltelt hét év. Nem egyszer voltam olyan demonstráción, amit ő szervezett, követtem, tanultam tőle, tanultam cigány mozgalmárnak lenni. Kiállni az igazság mellett, kiállni olyanokért, akik képtelenek már rá…

Aztán meglassúdott a dolog, az „ügy”, igen sok volt a gátló tényező. A többségnek semmik voltunk továbbra is. Közömbösségük dühített! A náciveszély kitöltötte a mindennapjainkat. Talán mások jobban féltek néhány félnótás katonautánzattól, mint én, aki katona voltam világéletemben. Nem tudom… Már túl voltunk 2008-2009-en. Már gyilkolt a rasszizmus Magyarországon. Sőt, a durva cigányellenes banda bejutott a parlamentbe is.

Mozgalom-párt-képviselet. Mozgalom-párt-képviselet – ez járt a fejemben. Projektelni mindenki tud! Nácikat követgetni mindenki tud! Ő sokkal többre képes! Miért marad? Miért marad meg civilnek? Távolodtam. Többet akartam.

2013-ban külön-külön érkeztünk Miskolcra, az Avasra. A Magyarországi Cigánypárt megalakulása volt a téma. Ő felkért előadó volt, én résztvevő. Ő elmondta, hogy mik a fenntartásai. Szóról szóra bejött. Ők felmérést végeztek, én cselekedni akartam.

Számomra jókor jött Józsi bácsi, aki szintén cselekedni akart. Pénzzé tette vagyonának a nagyrészét, pártot csinált, és felajánlotta a roma fiataloknak, a roma értelmiségnek. Nem igazán kellett nekik. Régi „bútordarabjai a politikának” lettek a párttagok. — Közben a csendes közvéleménykutatás arra az eredményre jutott, hogy semmi remény egy etnikai párt akárcsak 1%-os eredményének is.

Jómagam sem bíztam azokban, akik, „ha valaki mászik fel az asztalra, visszahúzzák az asztal alá…” – és mégis küzdeni akartam. Olyanokkal a hátam mögött, akik eleve el voltak kötelezve a kormányoldalon a roma nemzetiségi képviselőségük okán, amit egyébként én akkor sem, ma sem, a jövőben sem fogok politika térként elfogadni. Arra volt jó a roma önkormányzatiság, hogy tekintélyelven szétrombolják a roma önszerveződési folyamatokat, ezzel megakadályozva, hogy egy roma párt táptalajt (igazi mozgalmat) tudhasson a magáénak. Amivel számoltam, az a cigány ha’biszti, de rá kellett jönnöm, hogy használt a sok kirekesztés és elnyomás, júdássá lett a romák többsége. Igen, az ötezer, a krumpli, a kolbász… A cigány a mának él, a múlt már elenyészett, a jövő pedig mindig ködbe merül. Aki az erőshöz tartozik – legyen az bármilyen ostoba –, munkát, lehetőséget kap az erőstől, aki saját jogon akar közel egymillió embernek politikát csinálni, az a buta.

2014-ben belevágtam az etnikai politika sűrűjébe, de bárhogy hívtuk Őt, nem állt kötélnek. A józan ész, az akkori munkái, meghatározó civil feladatai, a társadalomban eddig betöltött komoly szerepe, megfontolt józansága vezette. Engem pedig a hév és az a jövőbelátás, hogy minden nappal, minden hónappal, minden évvel jobban belesüllyedünk a tanult tehetetlenség igen szövevényes hálójába, ahol már nincs mit keresnie a roma politikának, nem nőnek ki roma politikusok a tanulatlanság ködéből! Az a néhány pedig, aki mégis, elfelejt majd romának lenni. Ma már sokkal nehezebb lenne bármit is tenni, mint 2014-ben. Sokat veszítettünk azóta is. És összecsaptunk. Képviselőjelöltként volt egy mondatom, ami úgy kezdődött, hogy „Emeljetek a pajzsotokra…(…)”. Ez kiverte a biztosítékot néhányuknál az „Idetartozunkban”, ami akkor még informális csoport volt.

Ebből a mondatból lett az első, egymást is alázó, személyeskedő nagy vitánk. A pártoskodással természetesen igaza lett, gyönyörű nagy bukás lett belőle, de most is azt mondom: mégis megérte. Megérte, mert én még soha, semmiféle politikai közegben nem éreztem magam annyira jól, mint ott, és akkor a sajátjaim között. Láttam a hibákat, láttam a személyi állomány felkészületlenségét, a más érdekeket, a sunyiságot, a kapzsiságot, de szükségem volt a megtapasztalásra ahhoz, hogy megtudjam, hol vannak azok a gátló tényezők, amik miatt nem lehetünk egy 5%-ra hajtó párt. Mire kiértékeltem volna (úgy Horváth Ferisen) az ügyet, megszűnt körülöttem létezni a párt. Szalmaláng volt. Tanult tehetetlenség, a hosszútávú munkaintenzitás hiányai, az irigység, mint emberi tulajdonság, a külső többség erős ellenérzése, és a 25 év júdáslét minden velejárója benne volt ebben a bukásban.

Nem is beszéltünk 2016 áprilisáig. Akkor vittem el a Köztársasági Elnöki Hivatalba azokat a csatlakozó nyilatkozatokat, amik az mellett szóltak, hogy civilek sehol – de pláne ne a cigánytelepeken – ne regulázzanak senkit, mert nem az ő dolguk, arra ott az állam. Igen, az érpataki modell tiszavasvári megvalósítása ellen emeltem fel a szavam Villás Lajossal együtt, amely cselekedetet aztán kiterjesztettek az egyesületünkre is, ha akartuk, ha nem. ..és Ő ott volt. Hajnalban érkezett repülővel Magyarországra, de ott volt. Támogatott minket a harcunkban, amit a romákért vívtunk. Nem beszéltünk egy szót sem. (Később elmondta, hogy hol hibáztam a Sándor-palota előtt. Igaza volt. Aladár tényleg túl erős volt a múltjával oda, nem lett volna szabad Lajos helyett (aki beteg volt) őt vinni magammal. Igen, jól nyilatkozott, igen, ott volt a szeren, de a sajtó a múlttal rendelkező volt országgyűlési képviselőre fókuszált, nem az ügyre.)

Néhány nap múlva a sors úgy hozta, hogy egy kocsiban utaztunk Tiszavasváriba (a Jobbik akkori fellegvárába) egy fórumra, ahol végül is egyedül maradtam néhány helyi civillel, mint kvázi botcsinálta „politikus”, aminek azonban nem éreztem magam. (Nem sokat beszéltünk, csak amit megkövetelt a helyzet, hogy egy kocsiba kerültünk.) A Jobbikkal szóba állni alapból hátrány volt a mozgalmár cigányok szemében, a roma „politikusok” pedig politikai karaktergyilkosságnak tartották a dolgot. Senki nem vállalta. A helyiek mellé állva minden tőlem telhetőt megtettem, hogy bemutassam Orosz Mihály Zoltán és Fülöp Erik eltorzult logikáját, amivel az állam működésének kizárólagosságát próbálták relativizálni a közbiztonságot illetően. Egy kicsit átment az egész egy politikai választási gyűlés hangulatába, ahol hol az egyik, hol a másik oldalon lévők fejezték ki a tetszésnyilvánításukat a szónokaik felé. Több jobbikos országgyűlési képviselő is ott volt. Ő tudta, hogy mikor kell tapsolni, Ő tudta, hogy mikor kell erőt adni a cigány képviselőknek, ott a színpadon! Végül, amikor vége lett a fórumnak, és én félve elvegyültem a mieink között, odajött hozzám és azt mondta: „Nem szeretlek, sőt nagyon utállak Horváth Feri, de xxxxxx jó voltál, gratulálok!” – és megöleltük egymást. Néhány évig újra beszéltünk.

2017-ben főnixként feléledt az MCP. Persze a két választás között szinte nem csináltunk semmit, ami párt lett volna. A jobbak mozgalmárkodtak, aktivistáskodtak, jogvédősködtek, projektelgettek, próbáltak jót tenni, tanítani, közösséget építgetni. Nem akarom húzni a szót. Újra az akkor éledő MCP-nél kötöttem ki 2018 februárjáig, amikor választanom kellett, hogy civilség vagy politika. A civilséget választottam. Megéreztem, hogy a 2014-es helyzet megismétlődhet. Túl sok volt az RNÖ-s képviselőjelölt-jelölt. Túl sok volt a hamis ember. Az elején még hittem (ugyanúgy, mint a sajtó is)! A felkészítő képzések, melyeknek előadója is voltam, az elnöki tanácsadó szerep, a kampány folyása, a közlemények, az értelmes rendezvények, az információs csatornák kibővülése folytán hittem, hogy hasonlóképen más prosperáló pártokhoz, mi is eljuthatunk ahhoz, hogy egyenes gerinccel várjuk a szavazatokat.

Ezekben az időkben én kötöttem Ő bele. Valószínűleg a munkája és a meggyőződése miatt, no meg mert sokkal több sajtóorgánum hitt neki, igen sokat szerepelt akkoriban, igen sok helyen mondhatta el a polgárjogi aktivista véleményét, ami teljesen összecsengett esetünkben a roma politikai áramlattal. Az gondoltam, hogy partjelzőként tulajdonképpen „a roma politikusok” kenyerét veszi el egy választási kampányban, amikor is őt hívják, és nem minket. Lehet ezt irigységnek nevezni részemről, de mindenki higgye el, hogy egészen más motivált. A harcos volt sértett, aki éppen küzdött valamiért, amiért más is, de amíg én felelősséggel, addig Ő felelőtlenül. Én sértve éreztem magam, hogy Ő nem jött velünk. Ő több volt, többet használt volna az ügynek, a roma politikának, mint én századmagammal! Ezt éreztem és gondolom ma is. Újra hallgatás lett a vége. Most már végleg.

Persze, jónéhányan majd megvádolnak, hogy még most is az Ő hátán akarok felkapaszkodni, ami egyszerűen nem igaz. Nem akarok én felkapaszkodni sehová! Az érzéseimet írom le, és ezt senki nem gátolhatja meg! Hajnali négykor remegő gyomorral, küszködve a könnyeimmel kibőgött belőlem a tehetetlen kisgyermek, az amatőr: hogy hagyhattál itt minket!? Szükségünk volt rád! Pótolhatatlan vagy! Beszélnünk kellett volna! Mert mindig tiszteltem őt, ha sértődötten írtam is róla. Mindig tudtam, hogy egy nagyra hivatott ember, egy kiváló szónok, egy szerethető intelligens cigány a többség számára is, egy jó családapa, egy szerető testvér, és egy ízig-vérig cigányember, akinek nagy teher nyomta a vállát: a magyarországi cigányság állapotának szörnyű terhe. Ezernyi tette közül csak néhány személyest érintettem tisztelegve előtte. Józansága, megfontoltsága sokszor irritált, mert kevés egy élet is arra, hogy változtatni lehessen többszáz év előítéletein, többszáz év megaláztatásán. Egyre kevesebb az idő, hogy magunkra találjunk!

Ő jó úton járt, de a cigányok hamar halnak… Meghalt Ő is. Lassan majd elenyészik, én pedig semmivé váltam. Elég volt. Jöhetnek a fiatalok, ha ugyan jönnek valaha…