Mottó: A tehetetlenség sokszor mérget szül. Sztarenki Dóra

Ahányszor csak ehhez a témához nyúlok, mindig úgy érzem, hogy nem vagyok rá felkészülve. Hogy mégis megteszem ismét, annak tulajdonképpen csak egy oka van: látom, hogy a manipulált embertömegek már nem képesek felfogni, hogy egyes reakcióik nem is az övéik, hanem azt csinálják, amire társadalmi szempontokból trenírozva lettek. Nem is lenne ezzel baj, ha a jogkövető magatartásra vagy a társadalmi értékek megóvására, az emberség megtartására irányulnának ezek a manipulált viselkedési formák. De nem így van!

Nem akarok én székfoglalót írni E. P. Seligman 60-as évekbeli kísérleteiről (a kutyákról, akik akkor sem ugrottak el az áramütés elől, amikor lehetett volna), de a lényeg az, hogy az ember mindig fél az ismeretlentől, a szokatlantól. Időlegesen képes legyőzni a félelmeit, de azt, amit megszokott, amit realitásnak érez, visszavágyja még akkor is, ha az életében pozitív változások álltak is be.

Sokan – és közöttük én sem értem igazán –, hogy miért ragaszkodnak olyan élőhelyekhez az emberek, ahol többségünk egy percig nem akarna élni. Nehéz felfogni, hogy életerős emberek csak a saját környékükön hajlandók munkát vállalni, messzebbre nem mennek. Természetesen megértem, hogy egy megszokott, de nagyon erősen hierarchikus, számunkra félelmetesnek mondható helyen, nem szívesen hagyja hosszabb időre senki a családját. Ott, ahol mi félnénk, az emberünk nem fél, mert az a közege, ő pedig belátja, hogy az igénytelenségek mentén, a kirekesztettségben, a durva erőszak talaján, nem hagyhatja magára az asszonyt, a gyerekeket. Róka fogta csuka helyzet. Ők maradnak, és egyre távolabb kerülnek a valóságtól.

Nem értjük azt sem, hogy a szegregátumkból kiszakadó életerős fiatal munkásemberek, miután külföldön mégiscsak képesek voltak beilleszkedni a többszörösen idegen környezetbe és megtapasztalni egy modernebb világot, miért térnek vissza a kirekesztett közösségeikbe, miért nem „menekítik ki” onnan a hozzátartozóikat.

Hogy tisztább legyen a történet: A jobb élet és a munkanélküliség elől menekülve elég sok roma járt ki csoportosan a nyugati országokba dolgozni. Általában hathavonta tértek haza, egész komoly pénzekkel a zsebükbe. A házuk gyönyörű lett, az udvaron szép kocsi állott, a lakás belül is hordozta a gazdagodás nyomait. Tény, hogy az ízlésvilág, a színek okozta belső hangulat valahogy visszatükrözte azt a fajta létformát, ami helyben szokásos volt. Némelyik lakásban a sötétebb és pasztellebb színek miatt percekig sem tudnék életvitelszerűen élni, hacsaknem muszájból. Ez nem kritika a részemről, egyszerűen másképp szocializálódtunk. Rá kellett jönnöm, hogy számukra más az ismeretlenbe egy kaland, és más az élet. Az élet az, amit megszokott, ahol hazavárják, ahol ott vannak a rokonai, a beteg apja, a gyenge anyja, a gyerekei, akik szegregált körülmények között nőnek fel. Ezt a létet ismeri. Ebben a létben esetleg feljebb került a társadalmi ranglétrán, mert mások lettek az erőviszonyok.

A fentieket úgy összegezném, hogy az ismeretlentől való félelem jóval nagyobb, mint a megszokott sokszor sokkal rosszabb valóság. Ezt tanulták. Ahhoz vannak emberek hozzászokva, hogy lenézik őket, néha küzdenek ellene, néha nem. Szalmaláng az egész. Ha nincs már szinte semmi sem, majd jön valaki, és hoz. És igen! A mélyszegénységből kikerült, de a szegregátumba visszatért világlátott ember ugyanúgy nyújtja majd a kezét az adományért, és nem érti meg, hogy neki már az nem járna. Ezt szokta meg, ez ivódott be a tudatába, ez az ő realitása.

A tanult tehetetlenség egy igen erős függőség, egy nagyon erős lelki gát, ami elzárja az utat a felzárkózás elől. Nincs realitása a tanult tehetetlenség állapotában lévő ember számára egy másik világnak! Ő ma akar élni, nem holnap! A holnap az ködös és kiszámíthatatlan. A múlt pedig már régen elmosódott számára! A változástól való félelem nagyon erős ezekben az emberekben. Nagyon sok erő és energia, dicséret és támogatás kell ahhoz, hogy egy szegregátumban élő ember viselkedésmintáit képesek legyünk megváltoztatni! Nézzenek magukba! Egyáltalán meg akarják változtatni egy mélyszegélységben élő ember viselkedésmintáit, vagy egyszerűbb csak szidalmazni őket? Szerintem az utóbbiak vannak többen – Önök közül is.

Mielőtt örülnének, hogy a cigányokat „alázgatom”, bemutatom a magam módján, hogy mit írt Hankiss Elemér a nagytársadalomról, amiben ma is élünk. Hankiss Elemér szerint „a magyar társadalom tagjai évszázadok óta élnek a társadalmi hierarchia minden szintjén erős és egészségtelen függőségben a fölöttük lévő hatalmasságoktól, s ez a történetileg állandósult függőségviszony rányomta bélyegét a társadalmi viselkedésformákra és a társadalmi tudatra”.

Hankiss infantilizmusként írja le a tanult tehetetlenség történelmileg áthagyományozott mintáját, mely lehetetlenné teszi a személy számára a szimmetrikus, kölcsönös függőségen alakuló kapcsolatok kialakítását. (Csepeli György: Szociálpszichológia/Osiris 1997. 390. old) „Kijelenthetjük, hogy a szocialista időkben kifejezetten a tanult tehetetlenségre kondicionálták a társadalmat. (Közbevetés: Most nem? – kérdezem én.) De nézzünk csak néhány másik ismerős példát a korábbi kétszáz évből: „felszabadulás”, „háborúba sodródás”, „rendszerváltozás”. Mind-mind olyan kifejezések, amelyekből hiányzik a cselekvő szándék. Mintha mi, magyarok, csupán elszenvedői, nem pedig alakítói lennénk saját történelmünknek.”

Röviden összefoglalom: A szélsőséges függés és a szélsőséges függetlenség jellemzi a magyar társadalmat. Vagy nem vagyunk képesek szabadulni a tekintélyelvű hatalom alól, vagy teljesen hiányzik belőlünk a függésre való készség, melynek következménye a valósághoz való alkalmazkodás képtelensége, a szituatív, spontán „szalmaláng” típusú cselekvés dominanciája. (Ettől félek én a 2022-es országgyűlési választások előtt. A manipulált, a tanult tehetetlenség állapotában lévő embernek egy hóhér is megfelelne, ha arra van kondicionálva.)

Kérdezzenek meg egy bölcsészt, hogy mit jelent számára a „népek tavasza”, ahol az osztrákok azon akadtak ki tulajdonképpen, hogy tejhiány volt az országban. Vagy I. Ferenc József miért nem vitte háborúba a magyarokat az akkor már talán olaszok ellen, avagy mennyire „örült” a Szent Szövetségből fakadó orosz behívásnak a magyar forradalom leverése kapcsán (merthogy nem örült a dolgok ilyetén való alakulásának). Vagy miért lett öngyilkos Széchenyi István, milyen kapcsolatban állt Kossuth Lajossal, mennyire tisztelték egymást? „Szalmaláng” akciók voltak ezek, előre látható csúfos vereséggel.

Tudják, mi az a deficites jogtudat? Amikor nem érvényesül a „társadalmi szerződés”. Amikor a jogot a hatalom használja, nincs már meg a jogok és kötelezettségek átlátható halmaza, amikor már nem tudjuk, meddig terjed a hatalom, és meddig a polgári önállóság. A számon kérhető felelősségek hiányában gyermeki létállapotba kerülünk, és csak visítani tudunk, ha egy Völner Pálról kiderül, hogy bűnözőnek titulálják, de még a parlamentben ülhet képviselőként, sőt az ügyvédei lassan elhitetik velünk, hogy jogtalan volt a lehallgatása. Végül attól kell tartanunk, hogy rágalmazásért minket jelentenek fel, ha erről beszélünk, miközben tudjuk-érezzük, hogy a fél parlamentet ki kéne dobni a szemétdombra. No, ez a deficites jogtudat, a tanult tehetetlenség elültetése a fejekben, amikor az ember már képtelen a cselekvésre, mert más a realitása.

Vagy nem látjuk át, hogy a paternalizmus újabb formáját éljük? Dehogynem. Merünk tenni ellene szervezetten? Dehogyis. Miért lennénk szervezettek? Ez is a tanult tehetetlenség. Ne mondják már, hogy nem értik a tekintélyelvű politikai kultúra manipulációt, amelyek gyermeki létállapotba helyezték a társadalmunkat! Mindannyian látjuk, hogy a bűn kifizetődő, és sokszor nem jár bűnhődéssel, hogy elvesztettük a kontrollt a saját választott képviselőink felett! A hatalmi politikai elit gyönyörűen megosztotta a társadalmunkat. Búsongó, erkölcsvesztett emberi roncsokká nevelte a polgárokat, ahol eltűrjük, hogy 3,5-4 millió ember árokba rugdosásával jobban, sunyibban és lélektelenebbül él 6 millió magyar ember! Igen! A magyar polgártársaik nyomorából! Olyan emberekké vált a többség, akiknek ez tetszik, és birka módjára éltetik azt a hatalmat, amelyik kizsákmányolja őket IS a végletekig.

Jól látható, előre borítékolható, hogy az ellenzék nem áll készen a feladatra. Minden reményem az, hogy mégis győznek, és egy igen vérzivataros, gazdaságilag rettentő környezetben újra építhetjük együtt egymást is, és az embereket is, akik kijönnek a tanult tehetetlenség szörnyű fogságból és jó mértékkel választják meg a függőség és a függetlenség olyan közös nevezőjét, ami egy új társadalmi szerződésen alapul! Remény ez számomra, csak remény. Örülnék, ha csak a tanult tehetetlenség állapotában való létem realitása mondatná ezt velem!

No, hát így lehet eljutni a szegregátumokban élő emberek lenézett viselkedésmintáitól a mai magyar társadalom rettenetes állapotáig úgy, hogy nem beszélünk másról, mint manipulációról, infantilizmusról, deficites jogtudatról, paternalizmusról, tekintélyelvű politikai kultúráról, mely mind-mind magában hordozza a kialakult tanult tehetetlenség óriási veszélyét, amikor már nem irányítói, hanem elszenvedői vagyunk a saját társadalmunk komoly hibáinak!