– Te mindig csak sósat eszel?

– Az ízlik. És?

Erre a replikára léptem be a kocsmába. Már az is furcsa volt, hogy nem bömbölt a zenegép, a kocsma népe meg nem a tévén lógott pislogás nélküli tekintettel, hanem a pultot figyelte, ahol két harminc körüli, oda nem illő, mert igen ápolt, éppen a napok divatjának megfelelően öltözött férfi vitatkozott.

– Szereted a rántott tintahalat, tudod, karikában? Ettél már roston polipot éppen csak rácsöppentett citrommal? Só nem kell. Magától sós. Tudod, a tenger vize…

– Ne nagyképűsködjél!

Megtorpantam a kocsma ajtajában, vállaimat felrántva néztem a pultosra kérdően, hogy most éppen mi van. Ő karjait keresztbe fonva a hátát az üveges ajtajú hűtőnek támasztotta, s hang nélkül szótagolta nekem: po-li-ti-zál-nak.

– Mert te mit eszel?

– Pörköltöt, mindenféle pörköltöt, töltött káposztát, hurkát, húslevest, kolbászt, székelykáposztát, azt sokat…

– Semmi hal?

– Ponty. Karácsonykor.

– Tengeri hal? Legalább hetente egy szardíniakonzerv?

– Én magyar vagyok!

– De Magyarország partjait állítólag három tenger mosta…

– Négy!

– Akkor miért nem vagy nyitottabb a tenger gyümölcseire?

A kocsma népe nem mert a pulthoz menni, hogy kérjen magának, csak nézte az ottani egymásnak feszülést.

– Ez az ország, a Kárpát-medence a miénk.

– Te sós ember, mit szólsz az erdélyi kürtőskalácshoz? Az nem sós.

– Ne provokálj!

– Én ugyan…

– Onnét indultunk, hogy szerinted az ellenzék lenyomja a választásokon a mostani kormányt.

– Onnan.

– Mi vagy te, politológus?

– Nem. Séf.

– Séf?

– Ja. Szakács. Csak szakács.