A vidámság relatív, ahogy a boldogság érzete is. Amikor például a minap hosszabb idő után ismét elmentem futni, utána kifejezetten boldognak éreztem magam, pusztán azért, mert megtettem. Ideje volt.

A debreceni Agráron van egy jó kis pálya, amelyet sokan használtak már akkor is, amikor még elhanyagolt, poros és kietlen volt. Ma már a közepén a focifüvet nagyon gondozzák, sőt elkerítették, hogy ne menjen rá akárki. Aztán szembesültem vele, hogy körötte a futópályát is körbekerítették egy újabb rácsos alkalmatossággal. Nagyjából olyan érzete van az embernek kocogás közben, mint egy koncentrációs táborban, ahol a közlekedő utak is rácsok között vezettek – mindenhol vas.

Lehet, hogy ezzel megcsappan a tömegsportolók száma ezután. Pedig talán az lenne a legfontosabb. A folyton szajkózott egészséges társadalom utópisztikus képe az megvan, de mellé kéne állítani a sok bekerített közösségi teret, amely sportolásra alkalmas – lenne.

Na, de nem festem az ördögöt a falra, egyelőre még találtam kiskaput. Szó szerint. Hiszen a rács mellett elszontyolodva haladván odaértem egy ajtóhoz. S lám, nyitva volt! Akkor gond egy szál se, irány nyargalni – nem mintha kint nem lehetne, de én a pályán szerettem volna.

Látva, hogy a kutya sincs bent, megfordult a fejemben, vajon hányakat tántorított el a kerítés maga, meg se próbálva bejutási lehetőséget keresni rajta.

Szóval trappoltam egy jót, égette a nap a tarkómat, hátamat, lefőttem, mint a kávé. Nyújtás, lazítás a végén. Jött egy formás hölgy is, majd egy úr. Rátaláltak a bejáratra. Én meg hazafelé.

Kellemesen elfáradtam, s éreztem, hogy ha ezt ismét rendszeresítem, mint régebben, jótékony hatással lesz némileg domborodó pocakomra is – szinte már látszik is a hatása, véltem. Persze azért kissé behúztam, amikor a nő elment mellettem: férfireflex. Addig is, míg Adonisz leszek, csaljunk egy kicsit.

Az Akadémia utcán aztán szembejött velem egy alacsony, erősen hasas pasas, az én test-körméretem nagyjából kétszeresével. Ötvenes lehetett, szatyrokkal. Az egész kinézete egyik kedvenc képregényemből, az Asterixből a gall törzsfőre hajazott, akit zseniális magyar fordításban Hasarengazfixnek neveztek.

Mellém érve in medias res megadta a felvezetés nélküli kegyelemdöfést.. (Életemben nem láttam, micsoda pimaszság!)

„Á, látom te is küzdesz a hasaddal..”

Nézek rá: „What???”

Ám nem érte be ennyivel: „Ugye, milyen nehéz ledolgozni?”

Én (magamban): „Nénikéd..” Nyíltan csak ennyit: „Hát, így van ez, na viszlát!” S otthagytam különösebb kommentár nélkül.

Előtte úgy véltem, hogy annyira nem vészes, maximum 4 hónapos terhesnek nézek ki, de ez betett nekem. Addigi büszke testtartásom azonban megroggyant. Fél perc alatt leöltek, kivégeztek. Peckesnek érzett menetelésem rogyadozó vánszorgássá szelídült. Aztán a zebrán átcsoszogva még visszanéztem a kedélyesen kacsázó hóhéromra, aki megnyugodva abban, hogy ma is jót beszélgetett valami ismeretlennel, lassú, erőlködve ringó járással távolodott.

Mire hazaértem, összeszedtem magam, s eldöntöttem: azért is lefutom azt a pocakot! Ám tükröződő kirakatok előtt haladva igyekszem még nem belenézni saját sziluettembe.

Majd, ha már úgy érzem, szembesülni merek a valósággal.