Valuch Tibor történész az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem egyetemi tanára, az 1956-os Intézet Alapítvány kuratóriumi tagja. A Debrecenben élő kutató egyike a november 18-án megjelenő, Címlapon Magyarország – Hazánk története a nyugati sajtó tükrében 1848-2020 című sajtótörténeti munka szerzőinek. A történészt a kötet keletkezési körülményei és a kutatás eredményei mellett a téma aktualitása miatt az 1956-os emlékezésekről is kérdeztük.

Mit gondol az idei október 23-i állami és önkormányzati ünnepségekről és a pártoknak a forradalom évfordulója alkalmából tartott kampányeseményeiről? Mennyiben szóltak ezek a programok 1956-ról?

A történelmi évfordulók sajátossága, hogy a politikai térbe kerülve mindig valamilyen politikai tartalmat kapnak. Az 1956-os forradalom elmúlt három évtizedben lezajlott megemlékezésein végigtekintve azt látjuk, hogy azok mindig az aktuális politikai szempontok alapján formálódtak. Az 1990-es évek első felében még sokkal fontosabb volt a megemlékezések méltósága, és hogy a forradalom a hosszú ideig tartó elhallgatás után egyáltalán beemelődjön a közgondolkodás kánonjába. Ezért nagyobb volt a szerepe az eseményekre való direkt emlékezésnek. De már az 1990-es években is nagyon komoly viták voltak az értelmezés körül. Manapság, különösen az elmúlt egy, másfél évtizedben azt látjuk, hogy a történelmet emlékezetpolitikai célokra és a politikai identitás erősítésére használják. Ezért a politikai szereplők nagy részének a legkevésbé az fontos, hogy magukról az eseményekről beszéljenek. Az a fontos a számukra, hogy a saját politikai identitásuk erősítéséhez, emlékezetpolitikai törekvéseik megerősítéséhez milyen aktuális tartalmakat, értelmezéseket tudnak hozzákötni.

Minek köszönhető, hogy a civil közösségek részéről sem látunk nagyszabású, a történelmi események köré szerveződő megemlékezéseket?

Ennek az egyik lehetséges magyarázata az lehet, hogy olyan sok vita volt 1956 öröksége körül, hogy ez egy kicsit eltávolította az évfordulót a mindennapi gondolkodástól és átértékelte a jelentőségét. Másfelől azzal, hogy október 23. a formális aktusok közé emelkedett, pontosan azt a fajta spontán megemlékezés jellegét veszítette el, amely izgalmassá tette 1989 előtt a betiltott megemlékezéseket. Március 15-e is egy ilyen típusú tartalmi átalakuláson ment keresztül: az államszocialista időszakban egy félhivatalos ünnep volt, meg is emlékeztek, meg nem is. Az 1980-as évek elejétől rendszeresek voltak Budapesten az informális megemlékezések, kisebb-nagyobb illegális tüntetések. Ez egy másfajta jelentéstartalmat adott az évfordulóknak. Ilyen jelentéstartalmak manapság kevésbé kötődnek 1956-hoz. Egy lokális identitáserősítő-gesztus még manapság is megfigyelhető, de nem ez a jellemző. Tavaly például egy bihari kis faluból felhívtak, hogy tudnék-e abban segíteni, kik vettek részt a településről a forradalomban, ugyanis szeretnének emléktáblát állítani nekik. Mivel az 1990-es évek elején sokat foglalkoztam a témával, néhány névvel tudtam segíteni.

November 18-án jelenik meg a Címlapon Magyarország című sajtótörténeti kötet, amelynek az egyik egységét ön írta. Mennyire befolyásolhatta a Magyarországról kialakult képet a vizsgált országok sajtójában az, hogy valamilyen okból egy adott lap címlapjára került? Mekkora jelentőséget érdemes ennek tulajdonítani?

Nagyon nehéz erre a kérdésre pontos, rövid választ adni. Magyarország 1848 és 2019 közötti nyugati sajtómegjelenéseit elemeztük kiváló kollégákkal, különböző történelmi korszakok szakértőivel. Ez a modern tömegmédia kialakulásának és meghatározóvá válásának időszaka. A 19. század közepétől kezdett el viszonylag gyorsan terjedni a nyomtatott sajtó, és mint a közélet formálásának egyik legfontosabb eszköze, fontos volt, hogy egy országról mi jelent meg benne. Biztosan befolyásolta valamennyire a külkapcsolati mozgástereket. Az, hogy Magyarországnak milyen volt a megítélése a sajtóban, a döntéshozókat bizonyára befolyásolhatta. Ritkán lehetett azt látni, hogy ne lett volna nyomós oka Magyarország címlapon való megjelenésének. Egy kis kelet-közép-európai ország, a Monarchia felbomlása után a középhatalmi pozícióból is kiesett, ezért csak akkor volt érdekes a sajtó szempontjából, ha valami nagy vagy nagyon érdekes dolog történt.

Mekkora hatást gyakorolhattak a nyugati társadalmak Magyarországról kialakult képére ezek a sajtómegjelenések?

A közvélekedést talán nagyobb mértékben formálták, mint a döntéshozók gondolkodását. Az amerikai sajtónak nyilvánvalóan nagy volt a hatása, de a Budapest–Bukarest tévesztés ebben a másfél évszázadban is előfordult az átlag amerikai sajtóolvasók körében. 1956 mindenhol benne volt a sajtóban, nemcsak a döntéshozókat tájékoztatták, hanem a nemzetközi rokonszenvet is fölkeltette a szovjet megszállás elleni lázadás heroikus gesztusa. Ez egyébként évekig megmaradt. Az 1950-es évek Magyarországáról nagyjából annyit tudtak, hogy ez a szovjet blokknak egy országa. Semmi érdemi információ nem szivárgott ki. Az általam összefoglalt 1956 és 1989 közötti korszakban egy nagyon érdekes hullámzást lehetett megfigyelni nemcsak Magyarország, hanem annak első emberének megítélésében is. A forradalom után az őszinte együttérzés és az aggodalom jelent meg a nyugati sajtóban, utána a csatlóshelyzetről írtak, és arról, hogy nem lehetett beavatkozni, háborús kockázatot vállalni Magyarország miatt. Később ahogy konszolidálódott Magyarországon a helyzet, az 1960-as évek közepétől egyre inkább az élet realitásait próbálták megjeleníteni a különböző folyóiratokban, napilapokban, hetilapokban. Elkezdték észrevenni, hogy Magyarország egy kicsit másképp működik, mint a többi kelet-európai ország, a ’60-as évek végén történt piacosító intézkedések hatásáról, a piac és az államszocializmus összeegyeztetésének kísérletéről írtak. Voltak ebben persze a hagyományos turisztikai, csikós-gulyás-puszta romantikából is elemek. Az 1970-es évek végétől egy kicsit „bezzegországként” emlegették Magyarországot.

Ugyanez volt a helyzet Kádár János esetében is, aki először az oroszok bábjaként jelent meg, az 1980-as évek elejére viszont már egy nemzetközileg elismert politikusként mutatták be, az egyetlen olyan kommunista politikusként, akivel a nyugati világ vezető politikusai is szívesen tárgyaltak.

Az 1848-as korszakhatár érthető, de miért épp 2019-ig dolgozták fel a forrásokat a kutatás során?

Ennek nem történelmi megfontolás az oka. A szerkesztői szándék az volt, hogy a napjaink viszonyai is jelenjenek meg benne. Ennek az utolsó, 1989-ben kezdődő résznek a szerzője Tölgyessy Péter politikus, politikai elemző. A könyv eredetileg már tavaly megjelent volna, de a Covid-járvány miatt el kellett halasztani a munka befejezését. A kéziratok már tavaly tavasszal elkészültek, egy évvel ezelőtt nyomdakész volt a könyv.

Voltak-e a történelem folyamán Magyarországnak „címlaphősei”, akikkel kimondottan sűrűn foglalkozott az euroatlanti világ sajtója? Ha voltak, mivel érdemelték ki ezt?

1848 után, az 1850-es években elég gyakran került címlapra Kossuth Lajos az angliai és amerikai útja kapcsán. A korszak második felében Ferenc József, a dualizmus kései időszakában pedig az első világháborúval kapcsolatban Tisza István is előkerült. Később a Trianon utáni Magyarország politikai, társadalmi és gazdasági konszolidációját levezénylő Bethlen István is címlapra került. Kádár János is viszonylag gyakran került címlapra, a kezdeti negatív megítélése egyértelműen pozitívra váltott. A ’80-as években a Time magazin címlapján már politikai sakkmesterként ábrázolták, utalva arra, hogy közismerten szeretett sakkozni, és eligazodott a szovjet politikában, sakklépésekkel igyekezett bővíteni Magyarország mozgásterét.

Mennyiben térnek el a nyugati sajtó által a magyarság sorsfordító eseményeiről közvetített képek a magyarországi közvéleményben kialakult képektől? Hol látták a külföldi tudósítók a legradikálisabban másképp a történéseket?

Ez mindig attól függött, hogy mennyire volt szabad a sajtó. A Kádár-korszakban arról, hogy Mindszenty Józsefet, aki 1956-tól a budapesti amerikai nagykövetségen élt, a ’70-es évek elején büntetlenül kiengedték az országból, a magyar sajtóban megjelent egy mínuszos rövidhír. A világsajtó eközben ugyanezt egy nagyon fontos eseményként tárgyalta. Mindig attól függött, hogy mennyire működött a cenzúra, mennyire volt erős a sajtószabadság. Ez az ország megítélésétől is függött. Az 1980-as évek végén nagyon pozitív volt Magyarország megítélése, amikor megnyitották az országhatárokat, és az ittlévő kelet-németeket kiengedték. Ezt mindenhol úgy értelmezték, hogy vége van a vasfüggönynek. Az elmúlt bő egy évtized politikai változásai már korántsem ennyire pozitív megítélésűek. Itt is lehet egy nagy különbséget látni: a megmaradt magyarországi, államtól független sajtó beszámol a fontosabb dolgokról, de a sajtó nagyobb részét központi vezérléssel irányítják, ahol bizonyos hírek nem jelennek meg. A külföldi sajtó tudósításait, véleménycikkeit pedig közben úgy értelmezi az állami sajtó, mint Magyarország elleni támadást. Pedig az esetek zömében a hatalmat gyakorlók politikájának kritikájáról van szó.

Ha ma ránézünk a 19. század, illetve a 20. század első felének sajtójára, azt látjuk, hogy azok az események, azok a folyamatok érték el a nyugati sajtó ingerküszöbét, amelyeknek ma is nagy jelentőséget tulajdonítunk? Olyanra találunk példákat, hogy olyan ügyekben foglalkoztak Magyarországgal, amelyeket ma már nem tartunk lényegesnek?

Ez teljesen vegyes volt. Az 1800-as évek utolsó harmadában a kiegyezés körüli politikai csatározások, tárgyalások megjelenése dominált. De a természeti katasztrófák, az 1870-es években kirobbant járványok, vagy például a tiszaeszlári vérvád története is bekerült a világsajtóba. A 20. század elején szintén, legalább egy rövid tudósítás erejéig megjelentek a nagyobb természeti katasztrófák hírei. Ahogy változott a hír és a hírközlés szerkezete a sajtó modernizálódásával és tömegesedésével, nyilván úgy változtak a közlés szempontjai. Ez nem mond ellent annak, hogy Magyarországot akkor emelték az érdeklődés homlokterébe, ha valami szokatlan, az ország, a régió sorsát befolyásoló esemény történt.

Hogyan jelent meg Tiszaeszlár a nyugati sajtóban? Inkább úgy foglalkoztak vele, mint az ország közvéleményét foglalkoztató bűnesettel, írtak-e a magyarországi antiszemitizmusról, vagy inkább bulvárhírként dolgozták fel a témát?

Az 1800-as évek végén nemcsak Magyarországon fordult elő antiszemitizmus, ezért nyilvánvalóan nem bulvárhírként jelent meg a korabeli sajtóban, hanem egy politikai összefüggésrendszerben. Politikai eseményként, hírként jelent meg, nem egy köztörvényes ügyként számoltak be róla.

A kutatásaik során találkoztak-e olyannal, hogy egy adott jelenséget a nyugati sajtó munkatársai a távolabbi nézőpont miatt esetleg jobban átláttak a magyarországi kollégáiknál? Ha igen, ez jellemzően milyen esetekben fordult elő?

Egy újságíró, hacsak nem oknyomozó, nagyon ritkán megy bele a dolgok részleteibe. Kevesebb információjuk volt, kevesebb időre jön ide egy tudósító. Nem nagyon tudnék példát mondani ilyen esetekre. Ez attól is függ, hogy ki mennyire volt tájékozott, ki mennyit élt itt, kinek milyen volt a kapcsolatrendszere, kik voltak az informátorai. Ez mindig befolyásolta egy cikk irányát, tartalmát, realitásérzékelését. Az újságírás szubjektivitásával nyilván számolni kell. Azt azonban nem lehet mondani, hogy hamis képet festettek volna.

Mivel Magyarország világpolitikai szempontból könnyűsúlyú ország, ebben a 170 évben mindig akkor került az érdeklődés homlokterébe, ha valami fontos dolog történt, vagy ami elérte az ingerküszöböt. A mindennapi élet dolgai akkor voltak érdekesek, mondjuk az 1960-as évek végétől, amikor Magyarországon megszűnt az áruhiány, illetve csak nagyon korlátozottan maradt meg, miközben más kelet-európai országokban mindennapi megélhetési gondokkal küzdöttek, sokkal rosszabbak voltak az általános életkörülmények.

Mekkora szerepe van a nyugati sajtónak abban, ahogyan az euroatlanti országok viszonyultak hozzánk a rendszerváltást követően? Az ottani média a valóságosnál kedvezőbb, vagy épphogy kedvezőtlenebb képet festett a közállapotainkról a NATO- és az EU-csatlakozás küszöbén?

Az 1980-as évek végén a nyugati sajtóban megjelent írások egy része inkább hűteni igyekezett a várakozásokat: nagyon jó, hogy Magyarországon demokráciát akarnak létrehozni, de itt van a Szovjetunió, Magyarország egy megszállt ország. A Gorbacsov-féle új szovjet birodalmi gondolkodás éppen kibontakozóban volt, ezért bizonytalan volt a helyzet. Annak is nagy esélyét látták, hogy itt csak mérsékelt, korlátozott reformok lehetségesek. Azt, hogy Magyarország természetes módon vissza akart találni ebből a keleti blokkos elszigeteltségéből, Európa egyesítésének jegyében az 1990-es évektől a nyugati sajtó egyértelműen támogatta. Az is érdekes, hogy az 1980-as évek végén meglévő szimpátiát és a fokozott érdeklődést az 1990-es években némileg elvesztettük. Utána már csak akkor kerültünk az érdeklődés homlokterébe, ha valami nagy dolog történt. Ilyenek voltak például a 2006-os események és az azokat követő politikai feszültségek. Volt egyfajta várakozás a 2000-es évek végén azzal kapcsolatban, hogy létrejöhet egy valóban modern Magyarország, ha a baloldali koalíció után jön egy mérsékelt, jobbközép kormányzás. Utána döbbenten konstatálták, hogy nem ez történik. A jelenlegi kormányzatnak és magának a miniszterelnöknek is nagyon rossz a sajtója. A miniszterelnök egy nagy pályát tett meg az elmúlt egy évben is: elment a szélsőjobb irányába. Tizenegynéhány évvel ezelőtt valószínűleg nem találkozott volna hivatalos minőségében Marine Le Pennel, vigyázott volna arra, hogy ne keveredjen a szélsőjobb közelébe sem. Ma pedig már ez a normális. Mármint az ő számukra.

Mi az, amit külön kiemelne a november 18-án megjelenő Címlapon Magyarországgal kapcsolatban? Mitől számít különlegesnek?

A könyv egy professzionális előkészítőmunka után jelenik meg, amely során egy médiafigyelő cég, a kiadó komoly időt, energiát és pénzt fordított arra, hogy megszerezze a címlapokat, majd mindenki megkapta az eredetijét és az ellenőrzött fordítását is a különböző anyagoknak. Ez egy óriási archívum, minden jogdíj tiszta. Kiemelném még, hogy sokfélék a szerzők, mindenféle gondolkodásmódhoz vonzódó emberek, történészek, politikai elemzők együtt szerepelnek a kötetben. Magyarországon nagyon-nagyon ritka, hogy különböző gondolkodású emberek egy közös szellemi terméken dolgoznak, függetlenül a politikai és világnézetű elkötelezettségüktől, és csak az vezérli őket, hogy elfogultság nélkül elemezzék az adott kérdést, rajzoljanak egy képet arról, hogy az adott korszakban hogyan látták Magyarországot a nyugati sajtóban.

– „A kormány kultúr- és tudománypolitikája nem szereti a versenytársakat”