A Post Mortem az első magyar horrorfilmként szeretne bemutatkozni, ám a törekvés sajnos csak kísérlet marad. Az idén Oscarra jelölt alkotás bizonyos pontig jól is működne, ha nem akarna annyi látványelemet kipróbálni. Az egész sokkal inkább kísérletezésnek tűnik, mint kísértethistóriának.
Horrorfilm gyerekcipőben – Post Mortem
A film a 20. század elején játszódik, az első világháború után, amikor a spanyolnátha is szedte áldozatait. Főhősünk Tomás (Klem Viktor), akinek a munkája a halottak fotózása. Mai szemmel ez a „hivatás” már önmagában is kellő félelemfaktort adhat. A 19. századi viktoriánus korban viszont nem volt szokatlan az ilyen fotók készítése, hiszen nagyon nagy volt gyermekhalandóság, az oltások hiánya miatt gyorsan terjedtek a betegségek, és sokan vesztették el szeretteiket. Bizonyos esetekben pedig épp a tetemről készült fotográfia volt az első és utolsó kép is az elvesztett rokonról, ami emlékként maradt meg a gyászoló családnak. A fényképész célja pedig az volt, hogy minél életszerűbben állítsa be a halottat.
Tomás a háborúból visszatérve kezdi el az effajta post mortem fotók készítését. Munkái iránt sokan érdeklődnek, majd találkozik egy kislánnyal, aki elhívja a falujába, mert ott sok a halott. Később kiderül, a fagyott föld miatt nem tudják eltemetni a hullákat. Itt gyorsan megjegyzem, hogy nagyon jól megválasztott a korszak és a helyszín is, illetve főhősünk munkája. A magyaros, falusi környezet, az emberek egyszerű gondolkodása – akár a halál kapcsán – üdítő a filmben.

Tomás tehát elindul a faluba fotókat készíteni. A film ezen faktora jól ütemezett, hiszen már önmagában az is iszonytató, ahogy hullákat igazgat a főhős. Megjelennek persze egyéb borzongató dolgok is, éjszakai léptek zaja, sikolyok – amiket már jól ismerünk más horrorfilmekből. Innentől kezdve a film jó néhány horrorklisét bemutat az előbb említetteken kívül is: padlásra mindig fel kell menni, hátha kirúgják alólunk a létrát, a pincébe is lemegyünk, várva, hogy ránk csapják az ajtót. A karaktereknek ez azonban megbocsájtható, mivel kutatják a jelenségek mibenlétét, és szeretnék, ha távoznának ezek az ártó lelkek a faluból. Mondhatjuk, hogy tudatosan kerülnek ilyen kellemetlen helyzetekbe. Hamarosan azonban egyre durvább történések következnek, a szellemek már rángatják is hőseinket, és ez tetőződik ki az alkotás végén kissé eltúlzottan. Az ilyen mozgatások tudnak jól működni, itt viszont inkább úgy néz ki, mintha önként levitálnának a szereplők, nem pedig külső behatásra. Annyira erős mozgások ezek, hogy nehéz komolyan venni vagy hitelesnek találni. Persze egy kísértethistóriától egyébként sem várunk el hitelességet, de itt valahogy tényleg nem finomkodnak a ráncigálásokkal, ezáltal az irracionális mellett, komikusan is hat egy-egy ilyen akció.

Nézzük meg a karaktereket, akik többnyire jól lettek megírva! Tamás motivációi általában érthetőek. Egy háborút megjárt katona, aki majdnem meghalt a fronton, a halált választja munkájának. A faluba érkezvén érzi, hogy valami nem stimmel – általa a néző is. Itt még életképes is, nem riadozik feleslegesen, hiszen napi szinten dolgozik hullákkal. Mikor azonban valós veszélyt lát, ott akarja hagyni a falut az események miatt. A másik központi szereplőnk a kislány: Anna (Hais Fruzsina), aki miatt Tomás mégis visszatér. Ő már különösebb némileg, illetve számomra érthetetlenebb, néha zavaró karakter. Elhívja Tomást a falujába, aztán elzavarja – mert miatta lettek ilyen gonoszak a szellemek –, aztán visszahívja. Jó, nézzük el neki, gyerek, nem mindig tudja, mit akar. A hulláktól nem fél, a kísértetektől pedig igen. Árva, és támogatja Tomást a szellemnyomozásban. Összességében számomra annyira kétes figura, hogy jobban féltem tőle, mint a fel-feltünedező árnyaktól. Néhol furcsán derűsen beszél a szellemekről, meg akarja oldani a rejtélyt, de legalább annyira kívülálló ebben a faluban, mint az idegenként érkező Tomás – talán ezért is találnak egymásra.

A film (számomra) abszolút kedvenc, logikus karaktere Marcsa, aki Tomás szállásadója lesz. Schell Judit játssza a szerepet, ő a legéletszerűbb a sztoriban. A legjobban talán az a beszélgetés mutat rá erre, amikor Tomás megkérdezi tőle, hogy nem zavarják-e az éjszakai zajok. Marcsa egykedvűen csak annyit válaszol, hogy a férje meghalt a háborúban, a spanyolnátha mindenkit írt, mégis mitől féljen még… Minden kétely nélkül el tudom hinni, hogy ennek a falubéli asszonynak kisebb gondja is nagyobb annál, mint az, hogy érdekeljék őt az éjszaka sikolyok vagy sóhajok.
A gonosz karakterekről még nem beszéltem. Egy horrorfilmben igen fontos szerep az övéké, talán rajtuk múlik leginkább, hogy tud-e horrorként működni a dolog. Sajnos ebben a filmben a gonosz karakterek alapján nem nagyon. Egyrészt a fentebb említett hurcibálások miatt, másrészt mert nem nagyon van motivációjuk, hogy miért gyilkolnak random falusiakat. A történet végén ugyan kapunk valamilyen megfejtést kérdéseinkre, de valahogy mégis hiányérzetünk marad. Több logikai baki van a filmben, amiért az egész szellemesdi súlytalannak tűnik. Értem, hogy nem akarunk mindent a néző szájába rágni, de egy horrorfilmben a gonosznak legalább olyan hangsúlyosnak kéne lennie, mint a főhősnek. Kicsivel kaphattak volna több időt a szellemek sztorijai. Ők árnyékokként jelennek meg, ami nekem szintén sok a jóból. Több horrorfilm operál ezzel a módszerrel, de árnyak nélkül talán jobban működhetett volna az egész.

A film összességében játékfilmként megállja a helyét, de horrornak nem merném nevezni. Misztikus thrillernek esetleg, de még ez sem teljesen igaz. A filmnek egyébként vannak pozitívumai, ilyen például az operatőri munka, a zene, a színészi játék. Az alapötlet kifejezetten jó, tényleg tud némi frissességet hozni. A háttérsztori nélküli szellemek eltúlzott jelenetei miatt viszont elvész a jól megválasztott, félelmetes atmoszféra hangulata.
A nyomozás része volt a legszerethetőbb, legrelevánsabb része a történetnek. Hangulatában talán az Álmosvölgy legendájához tudnám hasonlítani (persze Tim Burton látványvilága és Johnny Depp nélkül), az is inkább mese, mint horrorfilm. Ez amolyan magyar népmese: a fényképész meg a kislány, vagy ilyesmi címmel. Ebből a nézőpontból szeretni is lehet. Jó látni azt is, hogy a magyar filmkészítők tudják használni a CGI-os trükköket, de itt feleslegesen sokszor mutatták meg. Itt is igaz, hogy a kevesebb néha több, érdemes lett volna nagyobb hangsúlyt fektetni a logikára, a történetre, a karakterekre, ezek jobban tudnak működtetni egy horrort – igazából bármilyen filmet –, mint egy fullextrás látványeffekt.