Még csak egy perccel múlt hat óra, mikor leérek a bejárathoz és elkezdem szelektálni a postaládából a reklámújságokat. Már hárman állnak a kisboltnál: egy meggörbült, csoszogó, ősz aggastyán, egy a harmincas évei elején járó szemüveges, jókötésű férfi és egy friss nyugdíjas hölgy, arcán mély szántásnyomokkal.

Némák mind. Nem szólnak semmit, ahogy az eladó sem. Nem kívánnak jó reggelt, csak biccentenek egymásnak. Nem kérnek semmit, a boltos tudja, mit kell adni. Nem kérdezik az árat, csak átadják a pontos összeget. Mikor kijönnek, egymáshoz sem szólnak.

Némák mind, néma a lakótelep is. Csak egy hangsor játszódik le halkan, háromszor egymás után. Elszakad a papír, reccsen a műanyag, az üveg és a fogak összekoccannak, nagy kortyolás, elégedett kilégzés, az üres fiola koppanása a műanyag ládában. Elszakad a papír, reccsen a műanyag, az üveg és a fogak összekoccannak, nagy kortyolás, elégedett kilégzés, az üres fiola koppanása a műanyag ládában. Elszakad a papír, reccsen a műanyag, az üveg és a fogak összekoccannak, nagy kortyolás, elégedett kilégzés, az üres fiola koppanása a műanyag ládában.

Némák mind. Nem együtt, de legalább egymás mellett állva bámészkodnak. Unottak, mint a még szinte teljesen kihalt reggeli utca. Csak a másik két kisbolt előtt állnak még néhányan ugyanígy. Senki nem tudja, mire vár a másik. Senki nem tudja, mire vár ő maga.

Én elindulok. Némán.