1985 tavaszán, amikor apám meghalt, én még csak 14 éves voltam, de anyám elmagyarázta, milyen nagy szó, hogy Debrecen városa díszsírhelyet adott neki, a Köztemető ravatalozója mögötti félköríves “közéleti parcellában”. Bár több mint három és fél évtized telt el azóta, benne egy rendszerváltással, a város mostani gesztusa – ez az emléktábla – szép megemlékezés, amiért nagyon hálás vagyok.

1985-ben még nem tudhattam, hogy az Állambiztonság évtizedekig figyelte – kollégák, úgynevezett “barátok” segítségével, mint F kategóriás, azaz “különösen veszélyes, ellenséges személyt”. Erről csak pár évvel ezelőtt, az állambiztonsági levéltártól kikért jelentések nyomán szereztem bizonyosságot. Az “ellenség” – az apám – bűne annyi volt, hogy egy 800 évre visszavezethető német arisztokrata család, a Zechek sarja volt, akiknek kastélya, birtokai voltak Bajorországban és másutt.

Ám a kitelepítés, vagyonelkobzás, módszeres megaláztatások, komoly betegségek sem akadályozták abban, hogy roppant formai fegyelemmel minőségi lírát alkosson. Ahogy én látom, tehetsége sikerrel törte át a politikai karantén falát, így jelenhetett meg négy kötete is a rangos Szépirodalmi Kiadónál, ami a debreceni kortársak eredményei fényében is kiemelkedő teljesítmény, de különösen az én szememben az.

Kiskamaszként elveszítve őt már nem beszélgethettünk “komoly” dolgokról, arról, hogy hogyan igazodjon el az ember a világban… Mégis, gyerekként belémrögzült néhány fontos mondata-gesztusa, amik máig támpontot adnak. Most csak kettőt idéznék fel.

Egyszer elmagyarázta, miért kell a konzervek tetejét visszanyomni a dobozba, mielőtt kidobjuk őket (“hogy a nincstelenek, akik a kukában keresnek ennivalót, meg ne vágják a kezüket” – mindezt a hetvenes évek végén, a szocialista “általános jólét” közepette), másszor egy nálunk adott ebédről dobott ki egy helyi kulturális főmuftit, aki pár Unicum után hangosan zsidózni kezdett. Embersége példaadó volt, és ma biztosan felvont szemöldökkel hallgatná a közbeszéd embertelen, uszító mondatait.

A klasszikus zene szeretete, a nyelv iránti tisztelete, mélyen megélt európaisága és humanizmusa, emberi tartása – ezek mind olyan értékek, amelyeket büszkén adok majd át a kisfiamnak, Zech Konrádnak.