Kisgyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond – hangzik a népi bölcsesség, amit tovább lehet gondolni: kis intézmény kevesebb gond, egy nagy intézmény több gond.

Gyötrődő lélekkel és kvázi tehetetlenül figyelem Iványi Gábor és a MET küzdelmét egy véleményem szerint velejéig romlott kormány ellen. Aki olvas híreket, az tudja, hogy mit műveltek Magyarországon a kisegyházakkal, és hogy ajnározzák a „nagyokat”. Rettenetes, ahogy egyesek a kereszténységet értelmezik Magyarországon! Ez a kormány a saját képére és hasonlatosságára olyan arcátlanul írja át a törvényeket, visszaélve a 133 országgyűlési képviselői többségével, mintha csak senki más nem lenne magyar, csak az, aki mellettük áll. Pedig sokan nem állnak mellettük. A jog uralma átváltott az uralkodó elit jogára. Ez nem demokrácia – ez a véleményem!

Nézem a szavaival küzdő Iványi Gábort; a lelkészt, a rektort, a szónokot, és megkönnyezem, ülve a monitorom előtt. Próbál egyszerre jogász lenni és gazdasági szakember is. Érvel, magyaráz, de az aggódó lelkész személyisége bele-bele szól a száraz, sajtónak szánt szövegbe. Próbálja címszavakban összefoglalni, hogy ez a mostani állam először megalázta az ő kis keresztény egyházát, elvéve tőlük állami szinten az egyházi státust. (Azért állami szinten, mert szerintem csak a jó Isten veheti el egy kiterjedt közösségtől a jogot, hogy legyen egyháza, felekezete vagy ne legyen.)

Egy shakespeare-i félre: én még tisztán emlékszem arra, hogy egyes pernahajderek kisegyházakat alapítottak csak azért, hogy állami normatívához jussanak. Aztán nem is csináltak semmi mást, csak ha muszáj volt, akkor látványosan és hangosan, feltartott kezekkel és behunyt szemekkel, imádkoztak, sőt néha a földhöz is verték magukat. Ha a hatalom érdekeit szolgálták, most is van mit aprítaniuk a tejbe.

De hol vannak ők egy Iványi által vezetett keresztény vallási testvérközösséghez képest? Hol?
Aki csak egy kicsit is belelát abba komplexitásba, ami a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget jellemzi a hátrányos helyzetű gyermekek, felnőttek, a hajléktalanok és egyéb rászorulók köreiben, azt tudja, hogy itt valami nagyon rossz dolog folyik olyanok ellen, akik csak Iványi Gáborra és követőire számíthatnak.

Nézem az embert, aki küzd a szavakkal, aki elmondja, hogy egészen elmentek a falig. 2021. június 28-at írunk. (Nem mellékesen Villás Lajos barátomat temettük ekkor Óbudán, egyébként lehet, hogy ott vagyok a Dankó utcában.) Európa nekik ad igazat. 2013-ban az Alkotmánybíróság is az egyházi státusuk mellett foglalt állást. Meg kellett járni az Emberi Jogok Európai Bíróságát is, majd nagy nehezen az állam kifizette a kártérítést, ami inkább kompenzáció volt. Aztán itthon 2014-től megint csak jogoskodnak velük, törvényeket módosítanak, elhallgatják az ügyet, hatvan nap helyett 5 évig nem viszik Országgyűlés elé. 2019-ben újra módosítják az egyházi törvényt, újra kell indítani az egyházi státusért az eljárást, de 2014-hez képest – valószínűleg a törvénymódosításnak köszönhetően – megint van egy kvázi objektív buktató a módosított törvényben, megint nem ítél a bíróság úgy, hogy egyházzá válhatna újra a MET. Fellebbezés a Fővárosi Törvényszékre, hiánypótlások… és megint nincs döntés hosszú ideje. Várni kell. Nemzetközi fórumra, addig nem mehetnek. Csak várhatnak. Pénz nélkül. Dióhéjban ennyi a történet. És szép lassan kivéreztetik ezt az erős vallási közösséget, csak azért, mert nem illik bele abba képbe, amit a Fidesz-KDNP egyházügyben kialakított magának. 2012-től megy a huzavona. Olyanokkal, akiknek emberi mérce szerint is igen sok hibájuk van. Szerintem ez az öntörvényű jogalkotás nem eredményez jogot, inkább csak ordító igazságtalanságokat szül. Gustav Radbruch megint foroghat a sírjában, újabb veszélyektől tartva.

Na, és! Pénz nélkül is lehet imádkozni! – mondhatja ezt az egyszeri a goebbelsi propaganda másolatán felnőtt ember, aki nem ismeri Iványi Gábort! Én ismerem. Rajtam is segített, nem voltam egyedül, amikor nagyon egyedül éreztem magam a bajban. Nem ezért vagyok elfogult. De ezért teszem a dolgomat sokszor teljesen ingyen másokért. Megihletett a kitartása és az önzetlensége. Ez az igazság.

A vallásban lévő hit és jóindulat, ami az emberekben eredendően ott van, időlegesen segíthet, de minden forrásvesztést nem lehet pótoltatni velük, ha az állami közpénzcsapokat gonosz erők elzárják!
Hogy mi a baj ezzel? Csak annyi, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma a köznevelési feladatainak ellátásához nyújtott költségvetési támogatáson túli többlettámogatást biztosító köznevelési szerződést már nem köt a MET-tel. (Másokkal köt. Gazdagabb egyházakkal dupla közpénzekre köt.) Tavaly a pandémiára hivatkozva az EMMI 95 millióval adott kevesebb többlettámogatást a MET-nek, most pedig egyáltalán nem ad semmit. Pedig várható lett volna akár a 95 millió forint kétszerese is, hisz lendületben az ország, folyik az újraindítás. Hogy miért baj ez? Mert a bevett egyházak igencsak szép normatívákat kapnak a gyermekekre, a MET pedig semmit a sajátjaira, sőt csökkentett normatívát egy inflációs gazdasági környezetben. 2500 rossz körülmények között élő gyermeket érint, és kb. 500 munkavállalót kell majd elbocsájtani, hogy rogyadozva, nehezen, keservek között, de még működjön a rendszer. Semmi az, nem?

Mi az a néhányszáz senkiházi, mi tudunk kerti strandot csinálni magunknak, felújítani a házunkat, állami támogatással családi magasautót venni, ez a lényeg! Ez az állam nekünk jó! Hogy másoknak nem jó, az az ő dolguk! Nehogy már én tartsam el őket is! Hajbókoltak volna annyit, amennyit én, most nem itt a tartanának, annyit is érnek! Sokkal fontosabb egy magyar ménes, mint sok-sok ezer mélyszegény idióta! Majd mindent pénz ezekre a mihaszna, félbolond, félbuzi, félidióta hajléktalanokra költünk! Mi a magyarok vagyunk, ők meg semmik! Nem érdemlik meg a magyar nevet sem! – szinte hallom az érveket, és a közönyt beszélni!

Hogy is folytassam!

Az Úr jó vitéze, egyszer azt mondta nekem, hogy tegezzem. (Nem véletlen az „Úr jó vitéze” fogalom, olvassák Moldovát, és rá fognak jönni. Nem Orbán Viktorra gondolt, az biztos.) Megtettem, bár tudom, hogy nem vagyok képes felnőni hozzá. Néhányszor beszélgettünk is. Példaképem is. Bár én soha nem leszek annyira hívő, mint ő a legdühödtebb, legelkeseredettebb állapotában is!

Én hiszem, hogy ismerem őt, vagy inkább az archetípusát. Az ilyen emberek képesek magukról levenni a kabátjukat télvíz idején, hogy a másik ne fázzon! Az ilyen ember inkább magától von el, csak azért, hogy a másik – akár az általa előtte soha nem látott – ember se legyen éhes.

Felépített valamit. Persze nem egyedül, hanem sok jó emberrel. Segítséget nyújt ezerfelé, még ezer sebből vérezve is. Küzd. Küzdenek a többiekkel azért, hogy legalább az megmaradjon, amit felépítettek! Nem a pénzért küzdenek! Ha csak arról lenne szó, már régen otthagyták volna a jó szakemberek az egyházat. Hanem valami fenségesért küzdenek: mások emberi méltóságáért. Azért, hogy a hátrányos helyzetű gyermek is tanulhasson – és ehessen is! Azért, hogy legyen önkéntes pszichológusa olyan fiatalnak is, akinek a szülei azt soha nem tudnák megfizetni. Azért, hogy legyenek szociálisan érzékeny szakemberek a jövőben is. Azért, hogy az utcán magára maradt embernek legyen legalább egy segítője vagy egy szelet kenyere, vagy ha ideiglenesen is, de egy fedél, ami alá húzódhat, egy hely, ahol megfürödhet! Azért, hogy a migránst is számítsák embernek, mert valami csak motiválta, hogy eljött Magyarország határáig. Ki kell szűrni közülük a durva támadót, Európa ellenségét, de éheztetni nem kéne őket csak azért, mert menekülnek valami elől. Az ember alapvetően jó. Ha mégsem az, attól még ne éhezzen ő se (ő is Isten gyermeke), ha várakozni kell sok nála jobb emberrel együtt, hogy döntsenek az ügyében. Talán megjavul, talán átértékel a közös szenvedésben néhány dolgot ő is.

Az ember méltóságáért küzdenek, jópéldákkal járva elől. Nem szép ez a küzdelem. Nem is tiszta, inkább szennyes. Mint ahogy a rászoruló emberek sem mindig szépek és tiszták! Alázatot igényel a segítőtől! A nyomor rányomja a bélyegét az emberfiára. Gyomor kell hozzá, és feltétlen emberszeretet!

És ezt kell tönkre tenni? Ezt? Tényleg? Hogy még nagyobb legyen embertársaink szenvedése?
Fáj az elvadult, elvakult, elfajult, erkölcsét vesztett állami vezetésnek, hogy családpolitika ide meg mindenféle pártos társadalompolitika oda, nagyobb tisztelet övezi a már kardjába dőlni készülő embert és követőit, mint őket? Fáj nekik, hogy akiket ők magukra hagytak, azokat felvállalja egy életében is szent ember? Fáj nekik, hogy átlát az aljasságukon? Valószínűleg, igen. Fáj nekik, hogy még léteznek emberséges emberek!

Iványi nem lenne egy tétel az állami büdzsében! Pláne nem úgy, hogy mexikói templom-felújírásokra adnak kétmilliárd forintot, vagy mostanában felújítanak Románia területén külhoni magyar egyházi intézményeket, de még Bács-Kiskun megyében is 63 templomot. (Hol tart a mexikói templomfelújítás, magyarok? Hallottatok róla bármit is? Tudom költői a kérdés egy ilyen országban.)

Hol járhat az Isten, amikor a szónoka gombóccal a torkában próbálja leplezni a felgyülemlett dühöt! Azt a dühöt, ami annak szólna, hogy évtizedek munkáját teszik tönkre mások csak azért, hogy eltapossanak egy embert és vele ezreket. Egy olyan embert, akinek csak félre kéne állnia, és nyugalomban élhetné az életét. De hogyan tehetné meg, amikor ezrek függenek tőle, olyan emberek, akiknek az ő egyháza az utolsó mentsvár?

Miért hagyjuk ezt? Talán azért, mert szlogenünk a „kit érdekel?” Mit ugrált ő is, miért nem hódolt be a szoft-diktatúrának? Mit gondol, majd a mi pénzünkből tartja el azt sok senkiházi embert, azt a sok hajléktalant, meg segít azoknak, akik kiszülik a hazájukból a magyarokat? Miért kellene azt a rühös cigánygyereket támogatni, hogy fölébe kerekedjen az enyémnek? 50 év múlva úgy is többen lesznek ezek a primitívek! – és hasonlók. Tiszta erkölcsi fertő ma Magyarország.

A társadalom csúcson van járatva a gyűlölködésben. Megosztottak az emberek! Az egyik fele sunyin hajol a hatalom felé, amelyik kis engedményeket tesz nekik, a másik fele pedig, még ha hajolna, sem kell, mert a pénz szempontjából, az állapota szempontjából nulla, értéktelen a kormánypártnak. Értéktelen. Enni, inni, stb. azonban nekik is kell, hát fizessenek adót! A kormány hagyja veszni őket, és azt a többletet, ami a szociális kiadások alacsony szinten tartásával 10 éve „megspóról”, odaadja az egyébként nem rászorulóknak. Ez ma a társadalmi szolidaritás elve Magyarországon, és ez ma a veszte a Magyarországi Evangélikus Testvérközösségnek is.

A jótevésben sem szívesen lát konkurenciát Orbán Viktor és stábja. Ennek ékes példája Iványi Gábor és egyházának esete. Ha így folytatódik, a gonosz győz. Mint már annyiszor. Olykor megremeg a hit is. Hatalmas lelkierő és kitartó társak kellenek ilyenkor. És ugye tudják! Fordították ezt már másképp is, de én így fogadom el: „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak.” Hogy most ezt John Stuart Mill vagy Edmund Burke mondta így, mindegy is.

Sokat nem tehetünk, de talán sok kis keveset igen. Higgyék el nekem, nem állnék én mellé semmi egyháznak, ha nem látnám, hogy amit a Magyar Evangélikus Testvérközösség és az egyesülete, az Oltalom Karitatív Egyesület végez, az túlmutat néhány szentfazéknyi imán. Ott még az ima is a hit erejéből táplálkozik. De ha bármi okból is gyengül a jó Isten figyelme, akkor se érdemlik ezt. Persze jó keresztényekként elfogadják a helyzetet, de megbékélni vele nem tudnak. Pótoljuk azt, amit lehet, és addig, míg Magyarországon újra gyökeret ver a jóság!

Kapcsolódó írás:

– Mentsétek meg lelkeinket!